Ha jártál már pszichológushoz, akkor a kezelés hatására jobban lettél vagy nem?

5.: Az ilyeneket be kell jelenteni egy szakmai etikai bizottságnál. Szakmaiatlan és etikátlan is, ahogyan dolgoznak. Rengeteget ártanak.

Egyébként miért ment pszichológusnak, ha ennyire nem képes empátiával állni más bajához? Gondolom, ebből akarta megszedni magát.

Tudom, már így cselekednék, de abban a helyzetben azért hirtelen nem rögtön ez jut eszébe az embernek.

De igen, ez jó kérdés...

Kétszer voltam két különböző pszichológusnál terápián. Az elsőt nem szerettem, mert csak ült és bólogatott, halálra frusztrált ezzel a bólogatójános módszerével, amit mondtam is neki ezerszer, hogy ennyi erővel naplót is irhatnék vagy a tükörrel beszélgethetnék, de a falrahányt borsó hasonlat is minden egyes foglalkozás alatt és után eszembe jutott.

Persze nincs belőlem még egy példány, aki ráadásul nem járt volna egy évet ehhez a bólogatójánoshoz, hogy kontrollcsoportként könnyen meg tudjam vizsgálni, hogy használt-e bármit is ez a fajta terápia, de én azt feltételezem, hogy a semminél éppen csak, hogy egy icipicit többet ért, azaz használt is, de még a mai napig is, vagy húsz évvel később is halálra frusztrál és bosszant ez a nem reagálok érdemileg semmire módszer, így egy év után ott is hagytam.

Aztán elköltöztem külföldre, ami nem feltétlenül lényeges, de azért talán nem is teljesen mellékes, és külföldön persze maga az országváltás nehézségei is újratraumatizáltak, meg el is telt elég sok év is ahhoz, meg a fizikai távolság is elég nagy volt ahhoz a szülőhazámtól, hogy elfelejtett szörnyűséges gyerekkori emlékeim flashbackként eszembe jussanak és mondhatni újra traumatizáljanak, illetve élethelyzetbeli nehézségeim is lettek (munkanélküliség és párkapcsolati nehézségek pl.), amelyek a depresszióra csak további súlyokat aggattak, viszont szerencsére megtudtam, hogy hova érdemes fordulnom állami segítségért, mentális egészség központba, amely akkor még az Egészségügyi Minisztérium alá tartozott, aztán konkrétan az egészségbiztosítók alá került, mintha a testi és a lelki egészség egy kategória lenne kb., és ott kaptam pszichiáter vizsgálata után pszichológus segítségét, ahol négy évig voltam terápián, és az határozottan segített, szerettem, értelmes kommunikáció volt kettőnk között, nem mindig volt könnyű, az elején sokat sírtam, örjöngtem, lezsibbadtak végtagjaim, neurológiai kivizsgálásokra is jártam, de nem találtak semmilyen rendellenességet, aztán feltűnt, hogy mindig csak a bal kezem, lábam, arcom oldala, vagy ezek közül kettő is, netán mind zsibbadt le, ha feszült voltam, amire a két kezét széttáró neurológus azt mondta, hogy ne legyek feszült, frusztrált, szorongó - kösz, haha, mondtam neki. Mondjuk akkor tanultam meg a mindfulness meditációt, jógáztam rendszeresen, és a pszichológusom (aki amúgy szociális munkásból akart pszichológus lenni) azt mondta, hogy az agyam jobb féltekével vannak a baloldali szerveim összekötve, az agyunk jobb oldala pedig az érzelmeinkért felel, tehát feszült, szorongó vagy frusztrált állapotban mintha az agyam bal fele lefagyna, lebénulna, és ezért bénult le a testem bal oldalának különböző részei. Ez pl. egy olyan tanulás, amely konkrétan megváltoztatta az életemet pozitív irányba, arról nem is beszélve, hogy elköteleződtem neki az élet mellett, hogy nem bántom magam soha többet semmilyen szinten, sem testileg, sem lelkileg, pedig már tizenpár évesen, tán 12-13 évesen öngyilkossági kísérletem volt, és azóta is egészen addig, míg terápiára kerültem rendszeresen jártam olyan mélyen, azóta viszont sosem, amivel meg pláne megváltozott az életem, pozitív irányba, azaz nagyon is használt a terápia szerencsére, hála Istennek!

Azért meséltem el a saját történetemet ilyen részletesen, mert az első magán terápia után vszeg akkor azt mondtam volna, hogy semmit nem használt, pedig vszeg ez is túlzás a részemről, de tényleg még mindig bosszant, frusztrál, felháborít, hogy ilyen bólogatójános módszerű pszichológushoz kerültem, mégsem a pszichológiában csalódtam, hanem ebben a pszichológusban vagy ebben a módszerben, és a második terápiám viszont egy igazi nagy utazás volt nem is annyira a múltamba, mint a lelki belsőmbe, amely során újra is kereteztünk eseményeket a múltból, és életre szóló változásokat értünk el, amelyek azóta is világító toronyként meghatározzák a mindennapjaimat, hogy soha többé ne járjak olyan mélyen, ahol bántanám akárhogy is saját magamat, nem csak fizikailag, de lelkileg is, gondolatilag is, érzelmi szinten is, megtanultam a terápián azt, amit a szüleimtől nem, hogy hogy tudom csak szeretni magamat, feltétel nélkül, bántás nélkül.

Ezt nem tudom, hogy hogy tanultam volna meg terápia nélkül.

Ezen kívül a mennyi rossz pszichológus témára is reagálnék: amikor én 14 évesen a felmerült továbbtanulási kérdésre azt mondtam, hogy én pszichológus szeretnék lenni, az édesapám (mérnök...) erre azzal reagált, hogy az baj, mivel a pszichológusok mind a saját bajukra keresik a gyógymódot.

Azóta tudom máshonnan is, hogy ez még csak nem is áll nagyon messze az igazságtól, viszont ez nem jelenti azt, hogy ez baj lenne, sőt, bárcsak mindenki tanulna pszichológiát, és bárcsak a Föld minden embere tanulással próbálná megőrizni és visszaállítani a mentális egészségét, ám ez sajnos közel sem a helyzet, ugye, és attól még, hogy valaki saját magán is dolgozik mentálisan, attól még lehet jó pszichológus is és rossz ember is, vagy jó ember, de rossz pszichológus, sőt, én még csak azt sem mondom, hogy az én első pszichológusom rossz pszichológus lett volna, egyszerűen csak nem nekem való volt ez a bólogatójános módszer, de biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akiknek pont erre van szüksége, hogy valaki csak meghallgassa.

Én végül tényleg nem lettem pszichológus, de tanultam némi pszichológiát a pedagógiai tanulmányaim során.

Azzal is tisztában vagyok, hogy még mindig mennyi szégyen övezi azt, ha vki pszichológushoz jár, pedig ha sima orvoshoz mész, azt csak nem szégyelli senki, akkor a mentális egészségért tenni akaró ember miért szégyelli magát?

Én gyógyszerellenes vagyok, mert nem mindig minden gyógyszer összes mellékhatása ismert, és a legtöbb függőséget okoz, idő és energia beszerezni, talán még pénz is, ha viszont megtanulod, hogy hogy fogadhatod el magadat teljesen ahhoz, hogy szeresd is, az egy teljes életre szóló ajándék és eszköz, nem úgy, mint egy recept, amellyel járhatsz rendszeresen gyógyszertárba, ezért kerültem pszichológushoz azután, hogy pszichiáter vizsgált, mert mondtam is neki, hogy soha nem vennék be semmilyen gyógyszert a mentális egészségem javítására, beszélgetés pszichológussal viszont bármikor bármennyi.

Ismerek sok olyan embert, aki csalódott a pszichológiában mint tudományban, ami szerintem hibás, hiszen annyi féle pszichológiai módszer és iskola létezik, és mindegyiken belül minden egyes terapeuta egy külön világ, sajátos módszer, ami van, akinek működik és van, akinek nem, de ne a pszichológushoz menést vagy járást adja föl senki, hiszen az butaság lenne!

Amerikában úgy van pszichológusa szinte mindenkinek, mint bébiszittere vagy takarítónője, tehát a mentális egészség őrzői és visszaállítói szükségesek szinte mindenkinek, hiszen egy pszichológus nem ítélhet el vagy meg, nem bánthat, nem lehet cinikus, nem adhat tanácsot (a coach adhat!), nem bírálhat el, nem kritizálhat, neki el kell fogadnia feltétel nélkül úgy, ahogy nekünk is meg kell tanulnunk tőle, hogy hogyan fogadhatjuk el magunkat teljesen, ez meg egy olyan tanulás, ami ha kimaradt a szülőktől, akkor nagyon sürgősen pótolandó vagy életveszélyben vagy, mert aki bántja saját magát, az sajnos mentális betegséggel küzd, és keressen fel egy pszichológust, aki segíthet. Ha ő nem segít, akkor keressen másikat. Szerintem. Mert nekem sikerült, másodikra! A kezelés után határozottan jobban lettem. Sok éves távlatból visszatekintve.

Az első akihez jártam volt az aki először felvetette, hogy autista lehetek (igaza volt, azóta diagnosztizálva lettem), de nem nagyon tudott segíteni nekem. A második viszont (hozzá még mindig járok), nagyon sokat segített.

(A teljesség kedvéért, az elsőhöz iskolai keretek között jártam, a másodikhoz meg magánba.)