Akik 3 évet otthon voltak egyedül a gyerekkel miután visszamentek dolgozni újra "normálisak" lettek?

#7 Akkor neked vagy van segítséged, vagy a gyermeked SNI, vagy kellően traumatizált ahhoz, hogy már "ne merjen" kikészíteni, a szeparációs korszakait is vigyázzba állva tölti. Egy gyerek, ha megkapja a szükséges figyelmet, kialakul egy egészséges önbizalma, akkor simán kicsinál maga körül egy-két szülőt, de ha csak egy van, azt teljesen biztos. Ez egy evolúciós kód, ezért mondják, hogy régen egy falu nevelt egy gyereket, mert annyi ingerre van programozva az evolúcióból fakadóan, amit egy felnőtt ha meggebed, se bír egy személyben szolgáltatni.

Ezért kell az első években szándékosan keresni a babamama programokat és a támogató csoportokat, és tudatosan beszélni kell a nehézségekről, mert simán elszigetelődik bárki ebben a helyzetben és az a legrosszabb, ha megszűnnek a viszonyítási pontok. Akkor lesz az, hogy nem mersz szólni emberekhez se, meg lemegy az önbizalmad, mert azt hiszed, hogy mindenkinek egy álom az élete, csak a tiéd a kaki, ami egyáltalán nem igaz, ha megkapargatjuk a felszínt.

Én tök előítéletes voltam a bölcsivel, de két éves korában be kellett látnom, hogy sajnos ez a biológiai program igaz, és hiába rohangálok már naponta ringatóra, kerekítőre, játszótérre, egyszerűen így sem éri tizedannyi inger sem, mint egy "közösségben". Egy áldás volt számunkra a bölcsi, azonnal "beszokott", s így is bármikor otthon lehetett tartani, ha úgy jött ki.