Hogyan válik valaki alkoholistává?

Egyszer jólesik, aztán mindig egy kicsivel több kell.

Családja főleg a feleség úgy fogja fel, hogy ez egy átmeneti nehézség, sokat nem is tudnak ezzel kezdeni, volt itt a minap a Gyakorin egy kérdező aki beismerte hogy lopott és össze-vissza esküdzött hogy majd eljár pszichológushoz meg jó ember lesz, na így képzelj el egy alkeszt is. Ha nagy a gáz, akkor próbálják magukat kisikálni belőle az önsajnáltatással, hisztivel és az olyan dolgok ígéretével, amit be sem tartanak.

Éles változásokat is képzeld el, egyszer egy hülye dög vagy szerinte, egyszer meg te vagy a kis hercegnő.

Munkában nem úgy állnak hozzá, mint otthon, inkább megbíhatatlannak gondolják, bosszantóna.

Saját történetet tudok modnani:

Elhunyt egy velem egyidős (nagyon fiatal), nagyon jó barátom.

Bár a gyászt 1-1,5 év alatt nagyjából feldolgoztam valahogy, a depresszió 2 évig kitartott mellettem. Közben sokszor úgy éreztem, miért ő, miért nem én?

Korábban sem szerettem magam, de így, hogy egy értékes ember eltávozott mellőlem, az évek alatt még jobban kivetült rám. Munkahelyet is váltottam időközben, ahol az egyik kollégámmal nagyon jóba lettem, az öngyilkos gondolatok elmúltak arra a 2-3 órára, amíg vele találkoztam a munkahelyen. Nem történt közöttünk semmi, de mivel volt vőlegényem, megintcsak rosszul éreztem magam amiatt, ami a fejemben van.

Szorongtam, nem tudtam mit csináljak, az agyam marcangolta magát.

Sosem szerettem az alkoholt, így kezdtem el esténként inni egy kicsit, hogy el tudjak aludni este. De nem volt elég, ugynúgy jártak a szuicid gondolatok bennem, és ugynúgy szorongtam. Megemeltem az adagot, minden este berúgtam, volt, hogy kb aznaposan mentem dolgozni, autót is így vezettem, ezt nagyon szégyellem a mai napig. Munkából hazaérve, egyből az üveghez nyúltam.

Ezt 1 évig csináltam, aztán vőlegényem megtalálta a töményt. Zugivó, alkoholista, volt egy kisebb vitánk...

Kiöntöttem mindent, és eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább.

Az első pár nap meglepően könnyű volt, aztán utána hiányérzetem lett a pia nélkül.

Végül csak letettem.

Most néha esténként egy fél pohár bort iszok, de max ennyi.

28/N

Akik valaha -bármilyen- függővé váltak a környezetemben, őket 1 mondat tette azzá: “BÁRMIKOR LE TUDNÁM TENNI”.

Az “akkor miért nem teszed le?” kérdésre a válasz már elsikkadt…

Telik az idő, látod hogy a napi 1 sörikéből néha 2 lesz, de csak mert gamelünk a haverokkal, vagy a kõcsõg főnök, vagy tudomisén. Aztán rendszeressé válik a 2 is.

Persze szólsz, próbálod csírájában elfojtani, de de minél jobban -megélése szerint- bæszogatod, minél jobban tükröt tartasz a valóságról amit ő is tud, csak nem akar elfogadni, annál erősebben tagad, “bármikor le tudnám tenni, HAGYJÁL MÁR”. Sőt, te is stresszor vagy, ami miatt felciccenti a harmadikat is… Te csak ülj kussban, és nézd végig ahogy akit szeretsz, önként sétál a pokol legmélyebb bugyrába, mert felnőtt ember, me korlátozd.

Közben kifordul önmagából. Akkor amikor hajnalban össze kell szedni jó vagy, de egyėbként ne szólj bele. A függőség szép lassan éket ver közétek, torkig vagy hogy nem lehet vele elmenni szórakozni mert vállalhatatlan lesz (ájult, agresszív, bármi), és abból áll az este hogy a “ne szólj bele” ellenére valahogy mégis diszkréten próbálod kordában tartani, de félsz tőlem nehogy rád is dühös legyen, mert van az a pont ahol még pont annyit ivott, hogy picit előjön belőle a régi énje amit szerettél. De ezt a pillanatot, pár percet nagyon el kell csípni, mert hamar eltűnik, addig viszont táncolhattok, beszélgethettek, mert végre jólérzi magát… Aztán átbillen, és annyit érzékel hogy a zuhanyzóban seggreülve reggel kérdezi hogy mi történt…

Te haragszol rá, de ő nem tud semmiről, nem emlékszik. Jó “egy kicsit” sokat ivott, de ha nem tetszik akkor nem kell eljönni mikor a haverokkal van, mert ha ott vagy különben sem tudja a picsogásod miatt kiereszteni a gőzt…

És megelégeled, felállsz. Persze a szakítás mégmélyebbre taszítja…

Minden leendő alkoholistának van valami menekülési kényszere; vagy gyerekkor óta tartó, vagy valami aktuálisabb probléma miatt (gyakran mindkettő, egymással szoros összefüggésben.)

Amikor ebben a helyzetben valaki felfedezi magának, hogy az alkoholtól "jó", magyarul felfüggeszti a szorongást, illetve jól adagolva akár napról napra üzembiztosan hozza az eufóriát is (amiben józanul esetleg már réges-rég nem volt része), akkor megtanulja a kis feje, hogy az alkohol jó nekünk, és kialakul a pszichés függőség, magyarul kényszeres viselkedéssé válik az ivás, és egy ponton túl egyszerűen képtelen rá, hogy ne csinálja. És a kényszert nem feltétlenül úgy kell érteni, hogy elvonási tünetek kényszerítik rá, hanem gyakran inkább úgy, mint egy OCD-s betegnél. A már kialakult pszichés függőség minden lehetséges oldalról "próbálkozik" (szinte mintha lakna a fejedben egy gonosz ikertestvér, akinek az az életcélja, hogy igyál), és valamelyik odalad úgyis gyenge lesz.

A csavar ott van, hogy aki iszik, az közvetlenül nem érzékel változásokat a személyiségében, ő mindig "ugyanaz", aki volt, és a függőséget, a kényszert sem észleli addig, amíg szívesen iszik, amíg benne van az ivásban... és a függőség kényszergondolatokat is szül, a káros következményeket pedig paranoid módon racionalizálja (minden szar és mindenki hülye, csak én és az ital vagyunk csodálatosak), így az alkoholfüggők nagyon sokáig, a butábbak akár életük végéig szívesen isznak. És mire felfedezi valaki a saját függőségét, és abba akarná hagyni, addigra sok esetben annyira alkalmazkodott a személyisége az életvitelszerű iváshoz (akkor is, ha vannak száraz napok), hogy ott már egyrészt nem tudja leküzdeni a kényszert, másrészt ha sikerül, akkor meg annyira alkalmatlanná vált a józan lét elviselésére, annyira szorong a leghétköznapibb dolgoktól is, hogy pár nap vagy 1-2 hét után "önként" menekül vissza a neki "normális" elmeállapotba, ami az alkoholizmus. Persze, nem mindenkinél ilyen súlyosan, de valamennyire szinte minden alkoholistánál megvan ez a probléma.

Az ilyen "reménytelen" függők akkor tudnak leállni, ha olyan közvetlen következmény jön szembe, amitől a lelke mélyéig megretten, és ettől lesz egy még erősebb kényszere – a józanságra. De ilyen ritkán történik, és gyakran akkor sem tartós.

Persze ritkán léteznek olyan alkoholisták is, akiknél nem is alakul ki komolyabb függőség, hanem tényleg teljesen "önként" isznak akár hosszú távon is, és amikor megértik, hogy ez nagy baj, akkor egyszerűen le tudják tenni. Az orvostudomány ezért is értelmezi többé-kevésbé külön az alkoholfüggőséget és az -abúzust, mert bár a kettő szinte mindig együtt jár, néha létezhetnek egymás nélkül is.

Hát... már azt is nehezen lehet definiálni, hogy kit is tartunk annak, akit ebbe a halmazba teszünk. Miközben temérdek dolog skálákon mozog. És nem is feltétlenül állandó. És stbstb

Vagy temérdek mindennél lehet ezernyi ok, általában nem is egy. Hanem több-sok, különböző arányokban.

De hogy én is válaszoljak a kérdésedre egzaktul, bevetítve dolgokat is... hát

az alkoholista az, aki annyit iszik, mint mi, csak nem szeretjük