Mi bajom van? Ez depresszió lenne?

Talán mindig is egy gyenge, depis alkat voltam. Bántalmazó családban nőttem fel. Leghosszabb párkapcsolatom is egy bántalmazó, nárcisztikus emberrel volt.10+év. (nem tudok haragudni rá, neki sem volt könnyű élete)

Albérletben is voltam egyedül. Olcsó, picikében, a kutyámmal.

Ott úgy-ahogy boldog lettem volna, de a tulajdonos nagyon megnehezítette az életet... Nem volt pénzem másik kaucióra, így nem költözhettem tovább. Minden pénzem elment arra hogy fönntartsam a létezésem. Ha sikerült is félre tenni, akkor jött valami amire elment. Így szokott ez lenni. Azt éreztem akkor is, hogy azért dolgozok hogy egyhelyben "lebegjek".De úgy összességében nem volt rossz. Élveztem, hogy azt csinálok amit akarok.

Aztán jobb lett. Össze költöztünk a párommal. Jöttek csapások, amiket megsirattam. Halál, baleset. De annyira nem küldött padlóra.

Két hónapja viszont kirúgtak az álom munkahelyemről. Fél éve dolgoztam ott. Leépítés volt. Azt mo.dták, ha bejön az új, nagy munka, szólni fognak. 1 hónap kb. Közben volt egy magán projektem is. Szomorú voltam, de gondoltam, akkor bele húzok abba addig. Nem ment...

Egyszerűen nem bírok felkelni. Csak nagyon nehezen. Heti talán 2 alkalommal megyek csinálni. Az otthoni rutin feladatok is nehezemre esnek. Legszívesebben állandóan aludnék. Aludnék, hogy soha többé ne ébredjek fel.

Ha el is jutok a külön munkámba, órákig csak nézek ki a fejemből. Nyomkodom a telefont. Ha nem, nagyon magányosnak érzem magam.

Nem.érzek motibációt dolgozni. Így érzem semmit nem tudok rendesen megcsinálni. Mindenbe bele lehet kötni.

Úgy érzem fölösleges vagyok a világra. Fáradt vagyok megmozdulni. Lusta. Azt kívánom bár vége lenne már az egésznek.

Aztán meg azért sírok, mert a páromat nem hozhatom.ilyen helyzetbe.

Remek ember. Nagyon szeretem. Nagyon türelmes velem, de már nála is elszakadt a cérna.

Próbálok magamon segiteni. Megerőltetni magam. Apró lépésekkel a saját tempómban. De nem érti. Nem érzi át. Csak azt látja, hogy mondtam valamit, hogy ezt vagy azt fogom ekkor és akkor csinálni, de nem történt semmi. Pedig egészen büszke voltam épp magamra, mert sikerült a délelőtt folyamán felöltözni. Erre ő leszid, hogy miért nem indultam még el és miért mondtam hogy reggel megyek, ha nem megyek?

Utoljára kamaszként éreztem ennyire hogy nem akarok... Ezt nem mondtam sosem. A szüleim erre azt mondták, lutsa életképtelen disznó vagyok.

Az előző fél, egy évben nem volt ilyen problémám. Miért viselt meg ez ennyire? Más is lehet? Munka miatt ennyire nem akarni semmit?