Létezhet, hogy nekem nincs szükségem emberi kapcsolatokra? Vagy ez már a személyiségem/pszichém része lett?

A kérdés azért fogalmazódott csak meg bennem, mert jelenleg véletlen barátkoztam interneten, de a szokásos érzelmi behatások történtek.

A helyzet az, hogy valóságban könnyen elmarom magam mellől az embereket, vagy csak nagyon unom őket így nekem még nem volt tapasztalatom nagyon barátságra, mert olyan felszínes minden.

Gondolkodom, hogy attól társas vagyok e egyáltalán, mert foglalkoztat a kérdés de én akárhol vagyok még csak nem is akarok semmilyen beszélgetésben részt venni, a kérdésben is lehet csak valami önigazolást keresek.

A lényeg, hogy ha neten is barátkozok meggyengít, mert vannak olyan napok, mikor mindenhonnan az a behatás érződik, hogy senkit nem érdekelne ha eltűnnék. Van hogy beszélek valakivel aztán hanyagolva érzem magam, nagyon introvertált emberek társaságát keresem csak akik képesek rám hangolódni, de őszintén szólva ha kicsit is barátkozok több ártalma van, mint haszna, mert szorongások törnek rám tőle, hogy mi az hogy velem nem foglalkoznak.

Viszont mikor egyedül vagyok és elfoglalom magam hónapokig és erre koncentrálok semmi gond nincs. Nagyon izoláltan élek, de ilyenkor azért eszembe szokott jutni néha, hogy miért vagyok pontosan ilyen. Sehol semmilyen körülmények közt nem keresem az emberek társaságát mert egyszerűen unom őket, a szociális tevékenységeket is meg mindent. Csak az emberbe bele van táplálva valami, ami kicsit kényelmetlenné teszi ezt néha. Talán vágyok én is valamire, de ahhoz nagyon olyannak kellene az embernek lennie, mint én vagyok meg velem kellene szinte csak foglalkoznia (tudom hogy ez nem kivitelezhető de lehet még akkor is megunnám)

Sose kerestem a társas dolgokat és nem akarok semmilyen beszélgetésben részt venni. Nem csak azért mert folyton rossz tapasztalataim vannak és túl zárkózott vagyok megnyilvánulni, hanem mert egyszerűen jelentéktelennek érzem az egészet.

Csak el szoktam mégis gondolkodni, hogy ez számít e bármit. Inkább az érdekel most is van e valaki hasonló cipőben. Bevallom néha kellemetlen is tud lenni, hogy senkim nincs de egy "jobb egyedül" állapotban vagyok. És ez már nem fog változni, mert leéltem így 30 évet.

Talán változtathatnék rajta de ezen a részén nem is akarok. Most attól, hogy változok nem fogom az embereket megszeretni. Egyébként ez annyiban más, hogy a kinti embereknek nagyon ellenszenvesnek tűnök vagy csak röhögnek a szociális megnyilvánulásaimon, beszédemen mert csak annyit szólalok meg amennyit muszáj a pénzért. Amúgy a tényen nem változtat, nem csak én vagyok így, az emberek többségét könnyen elfelejtik.