Ha nem lennél borderline—os, neked is szinte tökéletes életed lenne?

Egyre többször merült fel bennem, hogy ha ez az átkozott borderline nem keserítene meg (nem tolna elém mérhetetlenül nagy gátlásokat, megengedné, hogy elfogadóbb legyek másokkal, kevesebbet ítélkezzek, ezenkívül nem törné rám az ajtót hétről hétre, hogy"na itt a heti depressziós adagod", több kitartást adna, több bizalmat, nem kérne számon, hogy na így megfeleltem—e másoknak, más esestben csak simán engedné, hogy uralkodjak magamon, vagy békénhagyna, hogy ne érezzem azt, hogy embertársaim terhére vagyok, etc...), akkor mennyi szépet és jót ki tudnék hozni az életből, nemcsak a magam, hanem megannyi felebarátom javára is.

Maga a tünetegyüttes hátterében egy szomorú tény áll: akárhányszor elszánom magam, hogy a fent leírtak szerint a beilleszkedés nehéz feladatába kezdek, pár óra eltelik és már teljesen más lesz a célom, olyan mintha egy számítógépes program lennék, amit egy nagyon rosszszándékú rendszergazda irányít, és csoda, hogy a számítógépnek egyáltalán van öntudata.

Visszatérve, azért az ember beleun ebbe az átkozott körfolyamatba, amiben csak magát okolhatja, de még magát se, akkor kit?

Hiába próbál meg változtatni, hiába ismeri fel, hol ékeskednek a hibái, képtelen kijavítani azokat.

Mostanában még flowba kerülés is egyre nehezebben megy, pedig minden erőmmel azon vagyok.

Most visszatérve a legelejére: mikor a BPD—s szarul van, általában könnyen felismer alapvető emberi hibákat, nemkívánatos viselkedéseket másokban. Szóval egy kigyógyult BPD—s valóban értékes ember lehet, mert ismer mindent, ami rossz önmagában, másokban, kérdőre tudja vonni magát, bármikor orientálódhat a tökéletes felé, a jézusi viselkedés felé. Az emberek többségéhez képest kiegyensúlyozott, békés családja lenne(nagyon sokszor talàlkozok olyan,a közösségben értékesnek titulált emberrel, akivel ha nagy nehezen el tudok beszélgetni, az átlagos emberrel ellentétben fel tudom fedezni még az ő hibáit is. Szóval, ha én nem lennék BPDs, mennyire szeretnének az emberek, milyen jól éreznék magukat mellettem(—ez talán az egyik leggyötrőbb érzés, amit ember átélhet), ezen szoktam töprengeni. Sajnos, ahogy itt a GYIKen olvastam, sokan írták, hogy nekünk nehezített sors jutott, és ebben kell helyt álljunk

Érdekes megjegyezni, hogy néha a bpds érezhet úgy, hogy csupán egy kis ideig, amíg nem kellene magát kínosan éreznie, amíg nem kéne szembenéznie minden rosszal, amíg tett élete során, az is már flow lenne neki.

Egyébként 18 alatti fiú vagyok, mégis sokszor úgy érzem, több kínt éltem át életemben még egy nálam sokkal idősebbnél is.

Ja és általában,mikor önfeledt kortársakra nézek, el sem tudom képzelni, hogyan kell olyan önfeledtségbe eljutni, milyen lehet normálisnak lenni.

Köszi ha végigolvastad,nem is kérdésfeltevő szàndékom volt, inkább csak kiírni akartam magam.