Mit tegyek ilyenkor?

Hosszú lesz de így jobban átláthazó lesz a dolog. Kb 2 évvel ezelőtt állapítottak meg az apukám testvérénél rákot. Mikor megtudta, hogy rákos abbahagyta a cigizést. Tudom hihetetlenül hangzik, de szinte pár nap elég volt hozzá, hogy hozzá se érjen egy cigihez. Ezt tiszteltem benne. Sok műtéten áteset, hogy minél tovább tudjon élni. Viszont a teljes daganatot nem tudták eltávolítani, mert olyan helyen volt, hogy még ha ki is szedik, megkockáztatják azt, hogy nyaktól lefelé lebénuljon. Kb 1 és fél évig viszonylag boldog életet élt. Járt kezelésekre. Viszont a nyáron rosszul lett és korházba került. Sajnos már nem jött ki onnan. Tanuja voltam annak, hogy fokozatosan épül le, egyre roszabbul és rosszabbul van. És végül pár hónappal korházba kerülése után meghalt. Emlékszem mikor a halála előtti 3.nappon meglátogattam. Akkorra már beszélni is alig tudott. Viszont kihallottam ahogy azt mondja, hogy "Ennyi volt!" Két szó volt, viszont ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kimentem a "mosdóba" sírni, mert nem akartam, hogy a rokonaim lássák, hogy sírok, mert őket ismerve elindult volna a lavina és mindannyian sírtunk volna.

Tehát, mikor reggel megtudtam, hogy meghalt lefagytam. Mintha nem akartam volna elhinni. És ami számomra meglepő volt, hogy nem sírtam annyit, mint amennyire gondoltam. Lehet ez kissé bugyután hangzik. Azért gondoltam így, mert mikor pár éve a mamám meghalt napokig sírtam. Mostmeg az volt, hogy aznap amikor megtudtam, hogy mi történt sírtam, de utána már csak szomorú voltam és nem sírtam. A halála utáni 4. napon még nevetni is tudtam, amit nagyon nem értettem.

Őszinten nem tudom, hogy miért nem viselt meg annyira, mint amennyire számítottam. Néha elgondolkodom azon, hogy tényleg szerettem-e?

Miért van ez?