Mentális betegek hogyan boldogultok munka és párkapcsolat terén ?

Soha nem volt párkapcsolatom. Vágyok rá, de nem érzem alkalmasnak magam, és nem bízok az emberekben. Túl sokszor tönketettek lelkileg, a saját családom, barátoknak hitt személy, mások. Leszívnak, de csak olyan munkát tudok végezni, amihez muszáj emberek között lennem. Munkaidőre van felvett álarcom, idézve azt, amikor még jókedélyű hebrencs voltam, hogy ne mutassam, mennyire utálom az egészet, hogy ne érződjön az életről való lefelé ívelés, és másokat ne rántsak magammal és ne utáljanak ki, de ez is gyűlöletes dolog. Fárasztó, és néha, ha nem figyelek mindig, megtörik. Akkor az egész kisugárzásom, az arckifejezésem megváltozik ijesztően életunttá, a tekintetem "élőhalottra" hasonlít. Az a vicces, hogy szeretem a tömeg zaját, de itthonról vagy "jelenlét nélkül", hogy nem vagyok a része. Vékony buborékom van, azt is nehezen sikerült megalkotnom, hogy élhető legyen az élet. Magányos érzés.

22/l

Nekem van férjem 20 éve.

Most jött ki rajtam ilyen szociális fóbia , vagyis én arra gyanakszom.

Most ért nemrégen egy nagyon kellemetlen helyzet emiatt, és most attól szorongok jobban, hogy mit gondolhatnak rólam..

Munka terén büszke vagyok magamra, a megalkuvás helyett sikerült váltanom. Kifejezetten jól érzem magam az új helyemen, immár minimálisra csökkent emberi interakcióval.

A párkapcsolat nekem mindig gyorsan alábukó felderítőhajó, általában rögtön érzékeli a partner, hogy alapjáraton nem vagyok rendben, így nem is kerül sor második randira. Az a helyzet, hogy ezen találkozások alatt olyan sok behatás ér (már maga a másik érdeklődő személye az), hogy végig rosszullét van rajtam. És mivel kudarcosak, idővel szabályos PTSD-vé fejlődnek bennem amiken napközben vagy éjszaka rágódom, 100 észérv ide vagy oda. Időbe telik tehát összeszednem megint a bátorságom. Viszont meggyőződésem, hogy ez mind túlgondolás eredménye. Például ittasan vagy haragtól elvakítva (végletek) nem tud születni bennem ennyi sok, ilyen jellegű gondolat. Ezekben az időkben pillantom csak meg, milyen ember lehetnék folyton és feleslegesen zakatoló elmém nélkül.

Igen, sajnos már a mindennapjaim is így telnek, hogy mit gondolnak rólam..

Már lassan ott tartok, hogy csak olyan helyekre megyek, ahová feltétlen kell.

Csúnyának látom magam, és ha valaki esetleg rám néz, rögtön azt gondolom , biztos ő is így gondolja.

#4 voltam