Ez jó út amin most haladok, vagy nem?

Annyi élettörténet elég, hogy családom kb 6 éves koromig volt, anyai szeretetet 15 éves koromig kaptam, bár anyám ezelőtt se volt normális, és már 13 éves koromban is magamról kellett teljesen gondoskodni. Szeretetet nem igen kaptam. Barátaim sose voltak.

16 éves koromban lettem depressziós, szuicid dolgokkal, aztán 18 éves barátkoztam, mindegyik magamra hagyott xd pedig szívem lelkem kitettem értük. Vannak haverjaim, de azok sosincsenek mellettem. Volt osztálytársaim, akik beálltak amögé aki kitúrt a baráti társaságból. Ezek inkább ellenségesek. Na mindegy. Nem vagyok szerethető ez van.

Én kb 2015 óta nagy vasútfan vagyok, 2020 óta méginkább. Június óta megszállott. Már nem akarok öngyilkos lenni. Az a pár ember aki velem beszél néha, főként internetes emberek akik az ország másik végén vannak azt mondják kezeltessem magam, ez nem normális. Mindig a vonatokról, mozdonyokról beszélek. Sokszor Rábai állomásköszöntő bemondásával köszönök. Állandóan fotózom a vonatokat. Magamat sokszor 431 011-es szilinek allitom magam, mert nem vagyok újrafestve, ezáltal nem vagyok megborotválkozva. De sokszor magamat is mozdonynak képzelem. Ha fáradt vagyok akkor 431 011, ha erős, és dolgozom akkor V63 004, hogyha meg fiatalos , energiával teli, akkor egy flirt de pályaszámot nem tudok ahhoz mondani mert az nem igen van.

Emberekkel a kapcsolatom 0, és amikor beszélni kell valakivel remeg a hangom, mert június óta elszoktam az emberektől. Nincs pszichológusom se már, se semmim xd. Dolgozom ott meg nem barátkozom, azok 50+os befársult emberek. Én mozdonyvezető akarok lenni de még csak 19 vagyok. Aki esetleg azt mondja hogy más vasútrajongóval barátkozzak, annak csak annyit mondok, hogy megvolt és ő annyira szemetmódon hátbaszúrt, hogy azok az internetes emberek is iszonyatosan felhergelték magukat. Ő volt az utolsó csepp.