Normális hogy így gondolkozok a halálról?

Elvileg aspergeres és borderline vagyok.

Belegondoltam és ha azt mondanák nekem hogy ma este meghalok akkor egyáltalán nem félnék. Csak azokért az emberekért aggódnék, akiket tényleg szeretek és közel állnak hozzám + reménykednék hogy nem lesz hosszú és kínos a halálom de ennyi. Csak örülnék neki, igazából várom az örök semmit , hogy örökre olyan legyen mint mikor alszom és nem érzek semmit. Nem érdekelne hogy nem ehetek, ihatok többet, nem folytathatom a megszokott életemet (úgyis egy értelmetlen mókuskeréknek tartom), stb stb szóval ilyen szimpla dolgok nem érdekelnének.

Rájöttem hogy egyáltalán nem félek a haláltól. Sőt, érdekel hogy milyen érzés lehet mert abszolút nem tudom. Az is érdekel hogy pontosan mi van utána.

Utálom az idegen embereket és néha olyan gondolataim vannak hogy aki fölényesen viselkedik vagy bánt másokat azt burkoltan halálosan meg kell fenyegetni aztán örülni azon hogy retteg, meg el kell bizonytalanítani a kapcsolataiban pl olyat mondani neki hogy nem csoda hogy a párja mással b..zik aztán élvezni az ingyen mozit. A szenvedését. Mert olyan volt velem. Előszeretettel csinálom ezt, sokszor előfordult már. Volt hogy kergettem valakit aztán közben én telefonáltam a rendőrségnek amiért lekamerázott engem és halálra rémítettem őt, de igazából élveztem az egészet mert hatalmas igazságérzetem van. Az áldozat emberekkel szemben is, akiket igazsagtalanság ér, meg ha engem ér olyan, akkor magammal szemben is.

Rendszeresen iszom, heti többször általában és nem igazán érdekelnek a törvények, szeretek kibúvót találni minden alól, rendszerint meg is találom.

Igazából tényleg a halál a legutolsó dolog amitől félek. Az élettől annál

Inkább.

27/n