Érdemes lenne pszichológushoz fordulnom? (testképzavar, exorexia?)

Sziasztok!

Előre is köszönöm, ha végig olvasod. Megpróbálom összefoglalni röviden, de még így is szerintem 1 regény hosszúságúra fog sikerülni.. :D

Szóval.:

Soha nem voltam egy vékony srác (talán 3 éves koromig.. :D), már hetedik osztályban 155cm mellé 73kg voltam. Viszont már alsó osztályban feltűnt, hogy valami nincs rendben, mert kifejezetten kövérebb voltam a korosztályomnál.

Sajnos, vagy nem sajnos, de olyan közösségben voltam, ahol napi szinten bántottak (sajnos nem csak verbálisan) mert kövér voltam és mellé jól tanultam. (ezt a 2 kombinációt nem nagyon szerették) Nem, nem sajnáltatásképpen írom le ezt, csak a történet későbbi szakaszában ez fontos lehet még.

Tehát, kövér voltam, mellé alacsony. Elkerültem középiskolába, ahol jóval elfogadóbbak voltak az emberek. 9. osztályban 172cm mellé 82-85kg körül mozogtam. Itt még nem volt meg bennem az az igény magam felé, hogy kicsit adjak magamra, tehát ez nekem teljesen rendben volt.

2020 nyarán azt vettem észre egy mérlegre állás során (utáltam mérlegre állni, már általános iskolában is, mert tudtam, hogy kövér vagyok és nem akartam látni a számot..), hogy 100kg lettem. Itt már azért megijedtem, mert hát valljuk be, 172cm mellé 100kg az nem kevés. Nem változtattam semmit, mert lusta voltam. Hiába tudtam, hogy ez később csak rosszabb lesz, egyszerűen nem érdekelt ez az egész.

Eltelt 1 év, 2021 nyara. Eszembe jutott, hogy mégiscsak meg kellene nézni, hogy hogyan állok. 108kg-ot mutatott a mérleg. Rettentően kétségbeestem, viszont, itt sem változtattam (vagyis de, de 3 hétig tartott a hatalmas életmódváltásom, ami annyiból állt, hogy nem ettem édességet, viszont minden mást igen, meguntam, és újra zabáltam).

Ekkor ütött be a karantén, 2021 novemberében jött a második lezárás, amikor otthon kellett maradni. A pozitívum az volt, hogy a nyárhoz képest a 108kgból nem lett több.

Tehát: 2021 novembere. 172cm, 108kg.

Egy másik ember hatására, amolyan elrettentő példaként (Ő éppen 165cm és kb 120kg volt és azt mondta nekem egy találkozásunk során, hogy "Na, még a végén olyan leszel mint én.") sikerült elkezdenem sikeresen életmódot váltani.

2db kézisúlyzóval indultam, otthoni edzés heti 5 alkalommal.

Ez olyannyira jól sikerült, hogy 1 hónap alatt -7kgtól szabadultam meg. Kitűztem célnak a 85kgot. Ez is sikerült. Aztán láttam, hogy elég jól megy és élvezem is ezt az egészet és még többet akartam. 2021 júliusára 108kgról 72kg-ra sikerült lefogynom mindezt otthoni edzéssel és nyilván kalóriaszámlálással.

És itt jön a kicsit sötétebb korszak:

Elkezdtem komolyabban venni a sportot. Izmosabb szerettem volna lenni, ezért úgy döntöttem, hogy magasabb fokozatra kapcsolok és konditeremben fogok edzeni. Az izomépítéshez elengedhetetlen az, hogy nőjjön a súlyom. Na igen, de nem gondoltam volna, hogy mentálisan ennyire leterhel az, hogy látom a mérlegen felfelé ívelni a számokat. 7 hónap alatt 72kgról sikerült 81kgra felmennem, de visszatértem szintentartásra, mert konkrétan egy teljes napomat tönkre tudta tenni a mérlegen lévő szám.

Eltelt kb 1 év, és úgy döntöttem, hogy jó lenne leadni pár kg zsírt. 81kgról 70kgra lementem, viszont borzasztó volt. Én nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz az, ha az ember szálkásabb. 1600 kalórián is alig csökkent a súlyom, szédültem, fáztam, 40-es pulzusom volt, ezért úgy döntöttem, hogy ez nem mehet tovább. Ez volt kb. 3 hete. Megemeltem a kalóriáim, és nyilván ezzel együtt jött vissza pár kg, de ez ilyenkor természetes.

És itt jön a probléma, hogy a mérleg növekszik, és képes tönkretenni 1 teljes napom hangulatot tekintve. Egyszerűen azt érzem, hogy túlzottan szeretnék megfelelni, de nem tudom, hogy kinek.. Magamnak már bizonyítottam, de hiába a közel 40kg fogyás, nem vagyok elégedett. És ez nem olyan típusú, hogy lehetne belőle motivációt szerezni, hanem ez már lassan negatív irányba visz el.

Hogy mikre gondolok?

-Képes voltam 40.000-et lépni egy nap csak azért, mert előző nap kicsit többet ettem. Csak, hogy legyen valami fogalmatok, hogy mit jelent a 40.000 lépés: 5 óra sétálás megállás nélkül, körülbelül 25km gyaloglás.

-Programokat mondok le csak azért, hogy inkább elmenjek edzeni, mert ha kimarad 1 edzés akkor rosszul érzem magam.

-Nem eszek meg olyan ételt, aminek nem tudom a kalóriatartalmát. Családi összejöveteleken (legyen az szülinap, Karácsony, vagy bármilyen ilyen dolog) nem a családdal eszek, mert félek, hogy túl lépem a kalóriakeretemet és ez által hízni fogok.

-Csak az edzésen és az ételeken jár az eszem.

És tudom, hogy ezek nem feltétlen normális dolgok. Nem normális, hogy ennyire függök attól, hogy hogyan ítélnek meg mások és hogy hogyan nézek ki. Most ismét megfordult a fejemben, hogy lemegyek 60kgra, csak azért, hogy kevesebbet mutasson a mérleg és póló nélkül jobban nézzek ki.. Vicc az egész, és nem tudok ellene tenni semmit, hiába tudom, hogy hülyeség.

172cm mellé 72kg teljesen rendben van mindenki szerint (konkrétan ma 2 random ember dicsért meg csak úgy a semmiből, hogy látszik, hogy edzek), de hajlamos vagyok más emberekhez hasonlítani magam a közösségi médiákon, leginkább olyanokhoz, akik 10+ éve edzenek és nem is természetes módon csinálják ezt. (értsétek ez alatt: szteroidok vagy egyéb teljesítményfokozó szerek használatával) Úgy gondolom, hogy a testképzavarom kialakulásának fő oka ez a túlzott hasonlítgatás másokhoz.

Egyszerűen képtelen vagyok élvezni igazán ezt. Görcsösen állok hozzá, és már-már olyan komolyan veszem ezt, mint egy versenyszerű testépítő annyi különbséggel, hogy én nem szeretnék színpadra állni.

Pedig egyáltalán nem lenne okom "szégyenkezni", hisz 3 évvel ezelőtt még 108kg voltam 35%-os testzsírral 0 mozgással és egészségtelen életmóddal. Már önmagában a fogyás is hatalmas dolog, de ha valaki megkérdezné, hogy mikor éreztem magam boldogabbnak, (kövérként, vagy most) akkor nem igazán tudnék erre őszinte választ adni. Akkoriban nem érdekelt semmi, élveztem az ételeket, nem foglalkoztam azzal, hogy megakarok felelni mindenkinek. Most mindenhez görcsösen állok hozzá, számolok minden egyes kalóriát és valamiért megfelelési kényszer van bennem. A legrosszabb pedig az, hogy ezt senkinek sem tudom megosztani. (vannak szüleim, illetve testvéreim is, de valamiért nekik erről nem szeretnék beszélni)

Bármit tanács? Volt valaki hasonló helyzetben?