Pesszimista vagyok, vagy realista?

Magányos, depressziós, szuicid hajlamokkal rendelkező 18 éves fiú vagyok. A pszichológusom szerint az a bajom csak, hogy pesszimista vagyok és öngyűlőlő, de szerintem ez butaság.

Legnagyobb fájdalmam a magány, senki nem szeret. Voltak jelöltjeim, akiknek a szívemet kitettem, ők ezt széttaposták. Ez van. Sose lesz senkim, és egyedül halok meg.

Ma nem mentem volna emelt matek szóbelire. Vagyis, én otthon maradtam. Írásbelim 40% lett, fakt és tanulás nélkül. Eleve úgy indultam hogy megbukok, de nem. Szóbelire se tanultam semmit. Az-az iskola, ahol az emelt érettségi van, odaszólt a sulimnak. Az igazgatóhelyettesnek lyukas órája volt, ki ment értem autóval, és megvárt és elvitt kocsival a suliba. Ezt mindig nem tudom felfogni, hogy egy ilyent megtett értem... Tudtam hogy kedvel, de ennyire. Sőt az-az iskola is. Mondjuk az iskolámban szerintem szeretnek, mindenki kedves velem, és segíteni akarnak. De magányos vagyok, szóval utálnak. Mindig egyedül vagyok. Amúgy a szóbeli annyira jól sikerült, hogy azt mondták, hogy nagy pazarlás lett volna ha nem megyek el.

De ettől függetlenül, mit érek ezzel? Semmit. Magányos maradok, és senki nem fog szeretni. Szerető családom sincs.