Hogyan viszonyulsz a szüleidhez, amióta a pszichológusod rávilágított, hogy mennyire nem bántak veled jól?

Szuper kérdés!

Nekem barátaim mondták, hogy egy bizonyos kor után úgy érdemes néznünk a szüleinkre, mint kedves, idős emberek.

Mondjuk az lényeges, hogy én magamtól hálás voltam azért, hogy még élnek és még meg tudom beszélni velük, erre mondták azt, hogy nem kell megbeszélnem velük semmit, mert úgysem értenék. Ezen sokat vitatkoztam a barátaimmal, mert hittem a szüleimben és a saját kommunikációs készségeimben is.

Aztán mégis nekik volt igazuk, mert tényleg csak plusz fájdalmat okozott nekem minden egyes tagadásuk, amit nem ismertek be, amivel engem bélyegeztek meg hazugnak és elmebetegnek, sőt, mivel a testvérem fiatalabb nálam, ő sokkal kevesebb mindenre emlékszik a gyerekkorunkból, így nem csak hogy egyedül maradtam a sérelmeimmel mindannyiukkal szemben, de a testvérem még azzal is megvádolt, hogy idősödő szüleink miattam rokkantak meg lelkileg, az én vádaskodásaim miatt.

Persze lényeges az, hogy te, kérdező, hány éves vagy, velük élsz-e vagy mekkora távolságra, mert én csak sok ezer kilométerre tudtam mind terápiára jutni, mind erőt gyűjteni, hogy megbeszéljük, hogy megértsem őket, de összességében tényleg nem kell velük erről beszélni ahhoz, hogy bennünk béke legyen, ugyanakkor nem bánom, hogy én benyújtottam a számláimat nekik. Fontos megismerni azt, hogy ők hogy nőttek föl, ők mit kaptak a szüleiktől, és fontos megismerni azt a társadalmi közeget, amelyben ők felnőttek, amelyben esetleg elfogadott volt az, ahogy velünk bántak.

Kedves, idős emberek, minden jót kívánok nekik, ezt ajánlom neked is!