Végkimerülésben hunynék el?

25 éves vagyok, és érzem, hogy közeledek a végkimerüléshez. Életem során nem volt sosem nyugodt időszakom. A gyerekkorom is rengeteg szörnyűséget tartalmazott az erőszak összes formájával.

Gyerekkoromban a rossz környezet miatt idegbeteg voltam. "Minden a gyerek hibája" módon nőttem fel, akkor felfogni sem tudtam, hogy mit tehettem. Többször mondták a rokonságomban is, hogy bárcsak ne születtem volna meg. Anyámnak van egy húga, aki kiskorom óta keseríti az életemet, és ha nem veréssel, akkor a verbális bántalmazásaival fegyelmezett, hatalmas elvárásokat tanúsított felém, amiket ha elértem, azért voltam rossz, mert nem többet értem el. Én voltam a hibás mindenért, holott csak gyerek voltam. Anyám öccse aberrált állat, aki gyerekkoromban élte ki a legjobban: többször állt ki az utca sarkára, ordított, hogy öngyilkos lesz, és anyáméknak kellett kiszaladni és veszélyeztetni magukat egy ittas féreggel szemben. Sokszor hívta ki verekedni anyámat az öccse, miközben igyekezett összetartani a családot. Apám nem igazán védte meg anyámat, nem tettek ellene. Minden az én hibám volt, a húgomat többre tartották, és emiatt nekem nem szabadott csinálni semmit, mert úgy is elrontom, így húgom csinált mindent. Sorolhatnám... Emlékszek, amikor ritkán átjöttek az osztálytársaim alsósként, akkor amikor megjelent, előttük vert csak úgy el, és sokszor sírva kellett valahova elbújnom, és anyám próbálta megállítani, de nem tudta. Emiatt az iskolában is elkezdtek verni, kiközösíteni, és gúnyolni. Ezt ugyanúgy a középiskolában is.

Most sem más a helyzet. A munkával gondjaim vannak, hisz jelenleg nincs, és a pénz is elfogyott. A családommal, a magánéletemmel, mindennel gondok vannak.

Minél jobban szeretném a jót, annál messzebb kerülök attól. Nem tudom meddig bírom ezt elviselni.