Hogyan lehetne ezt egyensúlyba hozni?

Alapvetően nyugodt, kedves, nyitott, barátságos, vidám, optimista, érdeklődő személyiség vagyok. Közeli kapcsolataimban bármilyen hülyeségről képes vagyok beszélni, akár órákig is...

DE

idegenekkel rideg, szűkszavú és távolságtartó vagyok.

Nem merek megszólalni, félek attól, hogy kinevetnek. Ha valakinek elmondok egy bizalmas dolgot, attól rettegek, hogy vissza fog vele élni és mindenki rajtam fog nevetni.

Nagyon nehezen tudom elhagyni a komfortzónámat. Félek az idegen szituációktól és inkább megpróbálom kikerülni őket.

Igyekszem másoknak segíteni, de néha még mindig szégyellek segítséget kérni.

Csapongok az "imádom magam" és az "értéktelen vagyok" felfogás között, gyakran megmagyarázhatatlan mennyiségű dühöt és undort érzek, vannak egyfajta "kitöréseim", pl veszekedéskor őrült módjára kiabálok, nem tudom kontrollálni az érzéseimet, csak fröcsögök, és teljesen olyan, mintha nem lennék észnél, utána persze megbánom és sírni kezdek, majd bocsánatot kérek, de általában csak utalok erre, vagy elviccelem, nehezen jön ki egy "igazi" bocsánatkérés.

Borzalmasan érzékeny vagyok, még mindig vannak olyan dolgok, amiket nagyon a szívemre veszek. Nagyon intenzíven érzek dolgokat, vagy nagyon mélyen, vagy magasan vagyok, meg van ez a köztes, átlagos érzés.

Folyamatosan olyanba szeretek bele, aki nem tudja ezt viszonozni.

Imádom az életet, az embereket, a sok lehetőséget, új dolgok megismerését, de valahogy néha mégsem érdekel semmi. Régen hajlamos voltam függőségekre.

Néha olyan érzésem támad, hogy fel akarom gyújtani az egész világot, megkínoznék embereket és hatalmat akarok. Konkrétan lejátszom ezeket a fejemben.

Viszont annyira ártatlan vagyok, hogy a bogarat is inkább kiengedem, minthogy leüssem, mindent aranyosnak és szépnek tartok.

Félek attól, ha mások előtt kell beszélnem, néha még magamat se tudom megfelelő módon irányítani. Ugyanakkor próbálom mentorként bíztatni magam, de van amikor meg önostorozás lesz belőle...