Nem tudom igazán elmondani/ leírni mi kavarog bennem, de remélem azért sikerül valamit összehoznom lent és a véleményeteket kérném.?

Szóval, nem tudom hol kezdjem de az fix, hogy sok minden kavarog bennem amiket már ki is kellene adnom magamból.

Elsőként azt érzem, hogy ne lenne olyan nap, amikor ne kapna el sírhatnék akármi kis dologtól, ne lenne olyan nap amikor nem éreznék szorongó érzést magamban folyamatosan és úgy érzem egyedül vagyok a világban, senkit nem érdekek. Olyan sokszor jár a fejemben az is, hogy a nagykést a nyakamba vágni,a kezemet felnyársalni, magamat fejbelőni, de ilyen szintre sosem engedtem le magam. Depressziós lennék? Észre sem vettem magamon, még belülről is olyan, mintha csak sejteném. Remélem értitek.

A második dolog az ami jár a fejemben, hogy úgy érzem magányos vagyok, pedig eddig egyedül akartam lenni. Kb fel éve szakítottunk az exemmel, mellette azt éreztem, hogy minden vágyam egyedül lenni és mostanra napról napra egyre jobban szenvedek abban, hogy vágyom valakire, vágyom a társaságra, egyedül megtudnák őrülni olyan magányosnak érzem magam, majd a következő pillanatban meg örülök, hogy egyedül vagyok és soha egy emberrel nem tudnák egy percre sem együtt lenni. Ezt érzem. Lehet összefüggéstelen és érthetetlen az egész, de már most jobban érzem magam, hogy leirtam.

A harmadik, hogy igazából egy normális családban nőttem fel a körülöttem lévő gyerekek családjaihoz képest (a többiek szülei mindig veszekedtek, ittak, el váltak, stb) de nekem jobb volt itthon és mindenkiben megmaradt egy kép, hogy nekem semmi gondom nem lehet mert normális a családom és ezután senkit nem érdekeltem. Már akkor voltak problémák de nem egyszer megkaptam, hogy hallgassak, mert nem kell azt megélnem mint másoknak. A mai napra megromlott a családi állapot itthon, az együtt éles borzalmas és senki a világon nem törődik velem a családomból,csak egymással nagyjából, egyedül vagyok mint a kisujjam közöttük. Úgy érzem borzasztoan nyomaszt az, hogy apukám beteg lett és emiatt goromba főleg velem, anyukám nem törődik velem 16 éves korom óta és a testverem teljes szívéből gyűlöl és nem is tartom vele a kapcsolatot. Elköltöznöm is nehéz mert nem találok munkahelyet, így ebben kell maradnom,de nagyon bánt, hogy ez a mai napig senkit nem érdekel, megcsak egy meghallgatás erejéig sem. Egy szót nem tudok beszélni erről senkinek mert aki meghallgat az a mai napig nem is törődik ezzel igazán, mert nekem biztos olyan jó még mindig.

Az utolsó pedig az, hogy barátokat akartam éveken át, de úgy érzem belefáradtam a hamis, hülye emberekbe, akik kihasználnak és egy hétig törődnek velem mert akkor van kedvük hozzám... Mégis próbálom/ próbáltam tartani a kapcsolatot két emberrel.

-az egyik gyerekkorom óta körülöttem van, mentális problémákkal küzd és sosem voltam neki fontos de ő mindig az volt nekem így ezen próbáltam tovább lépni és figyelmen kívül hagyni a tényt. Ma már elkezdett velem törődni, de a mentális dolgait elviccelte akármennyit próbáltam én is tenni érte meg akkor is ha ő nem is törődött velem, és mára kívan teljesen és úgy érzem lehuz engem attól, hogy legalább abban próbálkozik, hogy mostanra foglalkozzon velem. De nagyon nem megy neki.. Otthagyhatom őt, ugye? De mégis, ha megtenném hiányozna.. De megőrülök attól, hogy valójában nem erdeklem. Megkerdezi, hogy hogy vagyok de a választ mar figyelmen kívül hagyja vagy le tudja egy sajnálommal. Közre játszik az egészben a mentális állapota, de rosszul kellene magamat éreznem akkor, ha elegem van és megmondom neki, hogy nem akarok vele beszélni akármennyire is elkezdett "igyekezni" az előző dolgokhoz képest?

-A másik barátom már a kezdetektől fogva odafigyelőbb volt, de sosem ment bele hogy olyan dolgokat csináljunk, amiket én akarok, de ő mindig rám erőltette az akaratát. "gyere sétáljunk. - most nem, nincs kedvem", " töltsd le ezt a játékot, erre a hónapra megígérted Nekem-nem, mert most ez meg az.." de ha ő akart valamit az egyből megvolt, ha kellett napokig zaklatott és nem veszi figyelembe ami nekem nem jó. Mégis jó volt hozzám és ez nem olyna nagy mértékben van jelen, mégis jelen van. Most pl külön váltak az útjaink és a sora jobb lent mint az enyém pedig onnan indult ahonnan én és úgy érzem lenéz és mást nem hallgatok, csak hogy menjek oda ahova ő mert itt nekem nem jó meg stb. Viszont ő őszintén a testvérének tekint és törődik velem, az egyetlen ember akiben némileg megbízhatók, de kb egy hónapja a tanácstalanságomban nem beszéltem vele. Elmondjam neki ezt az egészet vagy engedjem el őt? Sosem olyan mertkebben csinálta, hogy bármit jogosan felemlegethessek, de akkor is ezt csinálta velem.

Szóval azt hiszem ennyi, megha nem is olvassa el senki vagy nem is értitek, nekem valahogy jó, hogy kiirhattam magam és akár ha egy sorát is aterzed vagy stb kérlek írd le nekem, hogy te hogy élted meg.

Illetve gondolom egy pszichológus csak nem árt, ugye ezek alapján ?

20l