Mit tanácsoltok? Teljesen bedilizni, nem bírom tovább! ?
Sziasztok. Egy 32 éves férfi vagyok, anyámmal és az élettársával élek. Komoly gondjaim vannak a beilleszkedéssel minden téren. Rengetegszer lettem kiközösítve, illetve iskolás koromban szűntelenül értek többé-kevésbé komoly cseszegetések, amik teljesen tönkretették a már egyébként is traumatizált személyemet. Apám lelépett 6 hónapos koromban, anyámtól nem kaptam érzelmi törődést az első kritikus éveimben, ezek mellett történtek több, többé-kevésbé komoly traumák, többek között apám rendszeresen vert mikor 2 évig nála laktam. Korai traumák miatt bizonyos személyiségrészeim leragadtak kisgyermek korban, emiatt nem tudom komolyan venni az életet. Úgy érzem fejletlen az öntudatom. Sosem volt felelősségtudatom, nem voltak céljaim és képtelen vagyok felelősséget válallni. Mindig kihasználtak és átvertek az emberek, mikor észbe kaptam volna, rendszerint mindig késő volt. Állandóan ugyanazokat a hibákat követem el, képtelen vagyok tanulni belőlük. Irtózok emberek közé járni, pedig méyen tudat alatt igenis igényelném a társaságot. Pont ez miatt képtelen vagyok egy munkahelyet huzamosabb ideig megtartani, néhány hónap alatt annyira felgyűl bennem a stressz és a feszültség, hogy egyszerűen besokallok, és lelépek. Utána hónapokig nem dolgozok, mert úgy érzem, hogy egy alapos pihenésre van szükségem, illetve rettegek annak a gondolatától, hogy ismét emberekkel kell kapcsolatba lépnem, ezért halogatom a melókeresést. Mindezek miatt lett egy függő személyiségem. Egész nap a gép előtt ülök, játszok, filmezek, vagy programoz(gat)ok. A sikerélményeket vadászom, ugyanis a való életben szinte csak kudarcokban volt részem. De ha nincs gép, mert mondjuk elromlik vagy mittomén, olvasok, vagy találok másegyebet. Ezen kívül szerhasználó vagyok, eleinte csak fű és szintetikus volt, aztán jöttek a külőnféle gyógyszerek. Viszont semmi keményebb cuccot nem próbáltam, és nem is szeretnék. Az utóbbi 1-2 évben a szerekből mondjuk elég szépen visszavettem. A függőségeim miatt nem csinálok egész nap semmit, rendetlen és koszos a szobám, fürdeni csak akkor fürdök ha mennem kell valahova vagy ha már nagyon büdös vagyok. számomra a legfontosabb a rendszeres dopaminlöket, a többi dolog másodlagos. Sosem volt párkapcsolatom, egy 3 hetes valamit kivéve, de akkor is dobva voltam ezek miatt a gondok miatt. Ennek amúgy is már 14 éve. Nem tudom milyen érzés tartozni valahova. Teljes mértékben tisztába vagyok azzal, hogy a fentebb leírtakkal csak a valóságból menekülök.
Ez lett volna a bevezető, de ha eddig elolvastad, kérlek folytasd, nagyon fontos számomra!
Anyám több mint egy éve nem dolgozik, 4-en élünk nevelőapám fizetéséből, aki nem keres rosszul, de 4 embernek nem elég.
Többször is voltam pszichológusnál, viszont hamar abbamaradt a terápia minden esetben, különböző okok miatt. Anyagilag egyszerűen most nincs lehetőség rá, és úgy érzem évekig tartana. Ami a legeslegnagyobb problémát jelenti jelenleg az az, hogy nem kapok semmiféle támogatást a családtól. Anyagilag nem lehet, oké ezt megértem. Viszont egy egész életében traumákat élt ember képtelen önerőböl változtatni, arról nem is beszélve, hogy alapból érzékeny típus vagyok, komolyan tudnak érinteni olyan dolgok, amiket más ember fel se vesz. Ezen szakemberi segítség nélkül lehetetlenség túllépni. De mégis elvárja a család azt, hogy végre a lábamra álljak és lépjek túl a traumáimon. Nem fogják fel, hogy ez nem így megy. "Állj már végre a talpadra", "Nőj már fel végre", "de hisz már 32 éves vagy", "ez így nem mehet tovább", "Szedd össze magad, vagy ha nem, innen elmész"... És ehhez hasonlókat kapok minden áldott nap anyámtól. Átlag fölötti az intelligenciám (az érzelmi viszont 0), és anyámnak nem fér a fejébe, hogy egy intelligens ember aki 5 évesen 2 nyelven tudott olvasni, hogy jutott ebbe az állapotba. Azt megértem, hogy anyagilag nem tudnak segíteni, de addig nem kéne elvárják azt, hogy gyökeresen megváltozzak. A jelen helyzetben piszok nagy segítség lenne ha nem vágná ezeket a fejemhez nap mint nap, mert ezzel nemcsak, hogy fölöslegessé teszi azt a munkát amivel próbálok egy kis pozitív változást elérni, de mégjobban ront a helyzetemen. Lassan 4 éve majdnem minden nap meditálok, aminek hála rengeteget tanultam magammal kapcsolatban, és nagyon sokat segít(ene) ha anyám nem tenné eredménytelenné a munkám a hozzáállásával. Évek óta öngyilkos gondolatokkal küzdök, néha erősebbek, néha gyengébbek vagy el-elmúlnak egy rövid időre. Az utóbbi időben viszont egyre rosszabb a helyzet. Anyámék rengeteget veszekednek miattam, a szemükben én vagyok a fekete bárányok királya,
folyton bűntudatot keltenek bennem, és az utóbbi időben többször megkaptam azt is, hogy csak megjátszom az egészet, mert lusta vagyok és nem akarok dolgozni, mert az ingyen élet jobb. Ez nagyok fájt. Anyám mint említettem, egy éve nem dolgozik, legyengült mind fizikailag mind szellemileg, és engem okol azért, hogy "tönkretettem". Hibáztat ezért, viszont én lettem előbb tönkretéve az elb*szott nevelésük által. A hitrendszerem is gallyra van verve hála a konzervatív apáca-nevelt nagymamámnak aki már nem él. A szégyen vezérli a reakcióimat és a megnyilvánulásaimat, szégyellem kifejezni az érzéseim, szégyellem kifejezni a véleményem bármiről, ha az épp nem túl pozitív, sokmindent szégyellek, ami más ember számára természetes dolog.
Szeretném a tanácsotokat kérni, hogyan nyissam fel anyámék szemét, hogy végre fogják fel, a problémám komolyságát, és ehhez mérten álljanak hozzám? Mint már írtam, régóta vannak öngyilkos gondolataim, de mindig is tudtam, hogy ezek csak pillanatnyi állapotok, és soha nem tenném meg. Viszont az utóbbi pár hónapban egy re rosszabb a helyzet, mostmár módszereken is gondolkodtam, stb. Attól félek rossz vége lesz.
Bocsi ha egy kicsit összevissza lett leírva, remélem érthető. Rettentően fontos lenne a tanácsotok, köszi előre is!
Egyébként miért nem tudod elviselni az embereket? Tudom, hogy sok az idióta, azért én se barlangban élek, de sokféleképpen lehet ez most értelmezni, hogy nem bírod elviselni őket:
Flegmáznak veled? Félsz, hogy bénázol előttük és emiatt vagy ki idegileg? Vagy csak abból van eleged, ha sokat dicsekednek, nagyképűsködnek? Mi az oka, hogy stresszelsz miattuk? Ha megvan ez a konkrét ok, akkor azon érdemes dolgoznod, hogy ezt a hozzáállást megváltoztasd vagy legalábbis elviselhető legyen, mert azt te is tudod, hogy pénz nélkül nincs élet.
Végigolvastam a kérdésed. Én is rengeteg traumán mentem keresztül, emiatt tudom, hogy mennyire nehéz most neked. Jelenleg csak egy utat látok amin elindulhatsz, de ehhez kell az is, hogy valamennyire erőt vegyél magadon. A családod reakcióját nem fogod tudni megváltoztatni, hiszen gyerekkorodban sem biztosítottak számodra érzelmileg támogató közeget, így most se fognak bármit is teszel. A környezetedben élő embereket megváltoztatni nem, maximum lecserélni tudod csak. Így én azt az utat teljesen elengedném a helyedben, hogy támogatást csikarjak ki belőlük.
Elkéne menned egy pszichiáterhez, hogy kapj olyan gyógyszereket, amik ideiglenesen segítenek neked, hogy eltudj menni dolgozni. Egy gyengébb antidepresszáns elég lenne ahhoz szerintem, hogy az öngyilkossági gondolataid csökkenjenek és ne akarj a stressz miatt pár hónap múlva mindenhol felmondani. Ha van munkahelyed, akkor az otthoni baszogatás is remélhetőleg megfog szűnni, illetve kitudod majd fizetni magadnak a magán pszichológust. Más esélyt nem igazán látok. Ennyire súlyos depresszióval és traumákkal nem fogsz tudni dolgozni, bármit is írunk itt neked. A te eseted tipikusan az, ahol már szükség van gyógyszerre.
Mert képtelen vagyok leszarni mások véleményét és folyton azon pörög az agyam hogy ha x-t csinálok vagy mondok hogy fognak reagálni, ha y-t hogy, stb. Vagy pl nem tudok őszintén megnyílni azokról a dolgokról amiket szeretek/szeretek csinálni mert folyton az van a fejemben h mivan ha elítélnek. Mindig ki voltam közösítve, viszont ami a legnagyobb gondot jelenti most az az, hogy a saját anyám sem fogad el, folyton utalásokat tesz arra h változzak, de nem képes felfogni h a gondolkodásom bizonyos mértékben le van ragadva egy gyerek szintjén és h terápia nélkül nem tudok változni. Mikor ezt elmondom neki folyton azzal jön h anyagilag nem tudja állni, ilyenkor mondom neki h oké megértem de akkor ne cseszegessen folyton h nőjek már fel meg álljak a lábamra. Ő azt hiszi h nekem így jó pedig csak én tudom mennyit szenvedek nagyrészt miatta és mindezek mellett még ő is jól hátba rúgdos. A munkahelyekkel kapcsolatban meg úgy érzem h sokkal jobban fáradok mint az átlag ember mind fizikailag mind szellemileg, a hétvége egyszerűen nem elég h kipihenjem magam, és ez néhány hónap alatt felgyűlik, a többi felgyülemlett stressz és szorongással együtt egyszerűen nem bírom tovább és lelépek. Rendszeres terápiával lehetne ezen javítani amihez viszont folyamatos munka kell amit nem tudok annyi ideig fenntartani h kezdjen hatni a terápia. Egy piszkos ördögi kör. 14. A gyógyszerekkel kapcsolatba annyit, hogy a benzók sosem segítettek, adnak egy fajta leszarom érzést de a megfelelési kényszeren nem változtatnak, és ez okozza a problémám 70%-át. Valamiért nem tudom magam elfogadni úgy ahogy vagyok. Nem tudom miért és azt sem tudom h pontosan mit nem tudok elfogadni. Sok elutasítást kaptam gyerekkoromban ami ezt eredményezi, úgy érzem h az igazi énem nem kell senkinek ezért maszkok sorozatát hordom h valamennyire el tudjanak fogadni viszont nem mindig sikerül és borzasztó mennyiségű energiát vesz igénybe. Írtad h te is keresztül mentél számos traumán, viszont én mellesleg még szuper érzékeny vagyok (Highly sensitive person, HSP), és akár egy nagyobb csalódás is traumatizálhat.
15. Köszi a könyveket, utánuk fogok nézni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!