A gyerekként nem megkapott szeretet hiánya miért kísér(t) végig az életben?

Vagy legalábbis nagy részében. Ha úgy alakul, ideig-óráig alábbhagy, de idő (napok, vagy hetek, hónapok, van hogy évek) kérdése és előjön. Ha ez egy olyan helyzet ami 100%-os hatékonysággal nem szüntethető meg, akkor mit lehet tenni hogy minél kisebb mértékben legyen negatív hatással az életemre?

Azt tapasztalom eddig, mintha nem lenne más aki/ami helyettesítené. Vannak akik a barátjukban, párjukban, más rokonban találják meg ezt felnőttkorban. Van aki szerint képesek vagyunk arra hogy magunknak megadjuk ezt a szeretetet, törődést. Akárhogy is foglalkozom a témával, dolgozom ezen, egyre inkább kisebb esélyét látom hogy ez egy egyszer s mindenkorra megoldható helyzet, betölthető hiány.

Ti hogy tapasztaljátok? Örömmel venném ha főként a témában érintettek írnának. Akár úgy hogy mostanra eljutott odáig hogy eredményesen megelőzi a hiányérzettel járó rossz érzéseket, önbizalomhiányt, ösztönös/tudatalatti „nem vagy elég jó” felfogást. Ő mi mindent csinált amíg eljutott idáig? Az egyszerűbbnek tűnő, gyakorlatban (azaz hosszú évek alatt, nehéz helyzetekben) bevált ötletek is jöhetnek!

Néha olvashatjuk hogy vannak akik szerető közegben nőttek fel (akár szülők, akár mások által tapasztalták meg a szeretetet, törődést gyerekkorban) akik el se tudják képzelni egyáltalán mit nem lehet ezen érteni vagy hiányolni. Ez a kérdés sokkal inkább a témát éveken keresztül a SAJÁT életükben megtapasztalóknak szól.