Az lehetséges hogy az ember egy idő után nem akarja otthagyni a depressziót?

Beszélegetek magammal és lassan mintha ezt venném észre. Nem tudom megmagyarázni, nem tudom leírni, de ez van bennem.

Mindenki azt mondja álljak hozzá pozitívan. Változtassam meg a gondolkodás módomat, legyen hitem a jó dolgokban és Istenben, hogy folytatódhat ez a kapcsolat, ami nemrég véget ért. Nagyon rossz állapotba kerültem. És bár pesszimistán gondolkodom, azért olyankor is bízom benne hogy folytatódhat. Viszont úgy igazán nem megy az, hogy áttereljem a gondolataimat pozitív irányba, mert nem is akarom. Nemrég elhatároztam, hogy igenis pozitívan fogok gondolkodni, abbahagyom a káros szokásokat, persze ugyanúgy rá fogok várni, csak egy jobb ember formájában. (Ezt is hallottam többektől, hogy ha azt látja, hogy egy erős ember vagyok, és nem csak körülötte forog az életem, vannak céljaim nélküle is, akkor nagyobb az esély rá.)

Viszont akárhányszor megpróbáltam belekezdeni ebbe az emúlt napokban, azon gondolkodtam: vajon tényleg ez a megoldás?

Persze mi más is lehetne, de valahogy van bennem egy hang, ami azt mondja, hogy jobb maradni. Hogy honnan tudom tényleg ezt kell e csinálnom és nem tovább kínozni magam. Kicsit elfog ilyenkor az az érzés, hogy jobb nekem itt a sötétbe, hogy ez az életem, nincs mit tenni és semmi kedvem kitörni ebből. Hogy talán ha szenvedek tovább, az vezet ahhoz hogy minden helyre álljon. Mivan ha összeszedem magam, az egyenlő azzal hogy túllépek rajta, többet nem akarom kettőnket. Persze ez egy nagyon nagy f*szság józan ésszel végiggondolva, de mégis ez van a fejemben.

Mit lehetne ez ellen tenni?

Mással is előfordult már, hogy nem akarta otthagyni a depressziót, mert sok idő után mintha ez lenne a természetes???