Nagyon egészségtelen és abnormális hogy ami nagyon bánt azt nehezen tudom elmondani másoknak, de közben érzem hogy olyan jó lenne ha valaki rákérdezne, és elmondhatnám végre?

Sajnos nem új számomra, hogy ha nagyon megbántódok vagy nagyon szomorú vagyok, akkor az érzést mások előtt nem igazán bírom lereagálni. Például most elég nagyot csalódtam egy számomra fontos személyben, és amikor ez megtörtént, még én mondtam neki hogy nehogy elkezdjen ezen sírni, holott ő bántott meg. Én meg ugyan szóban elmondtam hogy nem esett jól, de kb. ennyi. Utána folytattuk az estét, majd mikor hazmentem sírtam minimum 1 órát. Ugyan úgy fájt a dolog akkor is mikor elmondta, akkor mégsem tudtam ezt a bánatot "kiadni" magamból. A vicc az hogy beszélni se tudok róla. Egyszerűen nem tudom felhozni a témát, pedig érzem hogy el akarom mondani valakinek, de eddig senkinek se tudtam pedig ez pénteken történt. Egyik munkatársam hétfőn csak úgy megkérdezte hogy hogy vagyok, és mivel mások is voltak ott, a hangulatot meg nem akartam elrontani, így képes voltam rávágni hogy jól, pedig sajnos nem volt igaz. Csak jól voltam ahhoz képest, ahogy otthon éreztem magam. Egész hétvégén nem is volt kedvem semmihez, az ágyból nem volt kedvem kikelni. Anyám azt mondta erre hogy nagyon lusta vagyok. Ha hiszitek, ha nem, nem jutott eszébe megkérdezni tőlem hogy mi a franc bajom van. Sajnos a csalódás előtt sem voltam elégedett az életemmel, de ez még rátett egy lapáttal. Ja, és mellékesen sírni sem tudok mások előtt. Olyankor így befelé fordul bennem a szomorúság és elrejtem hogy most amúgy nekem sírnom kéne.