Ti, akik pszichológushoz, pszichiáterhez jártok, szoktátok azt érezni, hogy semmirekellő lúzerek vagytok? Még a negatív kommentek előtt bővebben lent.

"Más is van így ezzel?"

Ha a más alatt rám célzol, akkor kikérem magamnak... én nem vagyok más!

Az első időszakban az ember ventillál. Ezt így hívják szakmaiul. Szóval csak mondod, mondod, mondod... ő meg meghallgat. Ez egy ilyen jó időszak, olyan "mézeshetek"-féleség, utána pár napra megkönnyebbülsz, jobb kedvre derülsz, stb. Aztán eltelik mondjuk 2-3 nap és kezdesz visszamenni a depibe/szorongásba. Ez nem baj, ez természetes. Egy hét múlva megint mész a teraphoz, ugyanez történik. Akkor ott jó, utána pár napig jó, aztán kezdesz visszacsúszni.

A terápia későbbi fázisaiban (ami nyilvánvalóan egyéni, hogy mikor jön el, nincs rá recept), a terapeuta valószínűleg elkezd némileg konfrontálódni veled vagy más módon megpróbálni előrelépni.

Nekem ez például soha nem sikerült. Egyszerűen amíg ez a ventillálás volt, addig szuper volt, amikor a terapeuta elkezdett "piszkálgatni", azonnal teljesen lefagytam, visszavonultam. Valószínűleg az extrém érzékenységemet egyáltalán nem értették meg, fogták fel és túl hamar kezdték el ezt a második fázist. (Ezt abból is gondolom, hogy amikor eljöttem tőlük, mindegyik teljesen döbbenten állt ott, hogy most mi történt, eddig minden szép és jó volt, miért akarom otthagyni őket és a terápiát.)

Semmirekellő és lúzer meg nem vagy. Bátran állíthatom, hogy egyáltalán azzal, hogy terápiába jársz, már bizonyságát adtad ennek. :))

2-es és 6-os írt jót.

8-as voltam

Semmi gáz vagy lúzerség nincs abban, ha valaki pszichológushoz, terápiára, pszichiáterhez jár. Egyrészt ott van az, hogy nagyon sok ember nem jár, akiknek kellene (bár ha anyagi okok miatt nem mennek el, azt megértem, mert sajnos ahhoz képest, hogy mennyi embernek kéne, elég drága), másrészt meg ahhoz, hogy valaki járjon, nem kell, hogy olyan hatalmas problémája legyen és súlyos legyen a helyzete.

Az is más, hogy kinek “kell” pszichológus és kinek nem. Például ott van anyám, korábban azért érték nehézségek, megrázkódtatások az életben, éppen főiskolára készült, amikor meghalt az édesanyja, mégsem járt soha az életben pszichológushoz, nem zuhant depresszióba, élte tovább az életét és teljesen normális ember lett belőle. Aztán itt vagyok én, akire minden apróság hatással van, engem minden megvisel, mindent túlstresszelek, hülyeségeken szorongok, így én járok pszichológushoz. A szorongásom már nagyban javult, hálistennek.