Lesz még jobb?

Kicsit lehet, hogy hosszú lesz, de ha nem is válaszol senki, legalább leirom végre amit érzek. Szóval én egy 22 éves lány vagyok, elég súlyos depresszióval. Mostanság kezdek rájönni, hogy én valószinűleg egész életemben depressziós voltam, csak nem tudtam róla. Kb. 5 éves koromig voltam boldog, "normális". Utána ért egy elég nagy trauma, amit a mai napig nem tudtam feldolgozni. Régen azt hittem sikerült, mert nem gondoltam rá, de ez igazából csak struccpolitika volt. Ha nem gondolok rá, nem igaz. Ha ezt az eseményt nem is nézzük, akkor is van elég más problémám. A biológiai apám soha nem volt rám kiváncsi, életemben egyszer sem láttam, a nagymamámnak nagyon súlyos mentális betegsége van, kisgyerekkoromtól kezdve első sorból néztem végig, ahogy a betegség szép lassan leépiti és semmit sem hagy belőle. Az egyik nagyapám öngyilkos lett, a másik rákban halt meg, a másik nagymamám éppen haldoklik. A szűk családi körünkért hálás lehetek, mert van egy nagyszerű anyukám, egy húgom és egy jófej nevelőapám. A tinédzserkoromban kezdtem igazán befelé fordulni, soha nem jártam el sehova, iskolába mentem, amit utáltam, pokoli négy év volt. Voltak ugyan barátaim, de nem igaziak. Nem olyanok akikre számithat az ember, vagy akikkel megoszthat komolyabb dolgokat is. folyamatosan az járt az eszemben, hogy oké, ez most szar, de kitartok, tanulok és egyetemre megyek, és az majd nagyon jó lesz, szerzek igazi barátokat, és valóra váltom az álmaimat, élni fogok. Ez az egy ami vitt előre. Aztán jött az egyetem, alig vártam, hogy elkezdődjön, olyan izgatott voltam és akkor jött a covid, az online oktatással, és mindent elvett. 2 évre bezárt a laptop elé, semmi igazi egyetemi élményben nem vehettem részt, nem tudtam ismerkedni, nem tudtam részt venni programokon, és úgy egyáltalán az órákon....minden csak online. És emiatt szép lassan teljesen elvesztettem minden maradék motivációmat, akaraterőmet és már azt sem tudom, hogy akarom-e még azt amiért eddig küzdöttem. Régen minden álmom volt, hogy kutató legyek, most pedig ott tartok, hogy feladtam. Már nem élvezem az egyetlen dolgot amit eddig szerettem csinálni, rettenetesen egyedül érzem magam, és bár régen is gondoltam az öngyilkosságra, sose mentem olyan messze, hogy megpróbáljam. Tavasszal olyan rosszul voltam, hogy voltak napok amikor munkán kivül semmit nem csináltam, csak aludtam, fizikailag nem voltam képes felkelni, se inni, se enni, se semmit. A vizsgaidőszak végén az utolsó vizsgám előtti este a padlón ültem és nem kaptam levegőt a sirástól. Akkor először jutottam el odáig, hogy nem csak gondolkodtam a dolgon. Kiszedtem a borotvából a pengéket és próbálgattam, hogy milyen mélyre kellene vágni ahhoz, hogy sikerüljön. Messengeren hivott a húgom, és emiatt végül nem tettem meg. De azóta is folyamatosan erre gondolok, hogy meg kellene tennem, mert én igy már nem akarok élni. Egyedül az tart még mindig vissza, hogy nem akarok a családomnak fájdalmat okozni. Ők nem tehetnek semmiről, nem tudják, sose tudták hogy én igy érzek, mert sose mutattam nekik. Ők úgy hiszik, hogy jól vagyok, boldog vagyok, mert kifelé ezt mutatom. Pont azért, mert nem akarok fájdalmat, gondot okozni senkinek.

Nem tudom, hogy mit tehetnék, egyedüli megoldásnak az öngyilkosságot látom egy ideje, de még ehhez se vagyok elég, hogy megtegyem. Még volna 1 évem hátra az egyetemből, de nem hiszem, hogy végig tudom csinálni. Nem tudom mit kéne csinálnom, igazából ezt a kérdést is csak azért irom ki, hogy hátha valaki válaszol valami hasznosat, valamit amivel eldönthetem hogy mit csináljak.