Aspergeresként ösztönösen elkerülnek az emberek. Mit lehet ezzel tenni?

Az állapotom nagyjából: ragaszkodom a rutinhoz. Kb mindent ugyanúgy csinálok a nap bizonyos szakaszában. Pl munkahelyemen bármelyik szekrénybe lehet pakolni, de én csak a 12-est szeretem. Ha foglalt, rossz napom lesz. Szerencsére a kollégák tudják, így nem rakodnak oda. Mindig nézem az órát, pl pontosan 10:00-kor kell bevennem a vitaminjaimat. Enni mindig 12:00-kor eszek, nem akkor ha éhes vagyok. Rendes, jóindulatú ember vagyok, nem akarok ártani senkinek. Az emberekkel az a bajom, hogy nem tudom folyatni a beszélgetés menetét. Közben előre tervezem mit kéne mondani, mit fogok. Nem tudom azt sem mikor kell abbahagyni. Mikor menne a másik. Az se esik le, ha valaki nem akar beszélni valamiről, van hogy visszakérdezek újra. A legnagyobb baj, hogy az emberek már ránézésre elkerülnek. Pl egy tanfolyamon nekem nem alakul ki az a haverság mint másoknak jön magától. Míg látom hogy mások megszólítják egymást, engem soha. Ha én szólítok, akkor fél szóval elintéznek, nem keresik a társaságom. A tanfolyamon ahova járok, mindenki haver mindenkivel, együtt jönnek-mennek, én olyan vagyok mint aki ott sincsen, csak egy szellem. Munkahelyemen ugyanez van kb. Szeretek egyedül lenni amúgy, de azért magányosnak lenni nem. Családomtól segítséget nem várhatok, mert csak férfiak maradtak a szűk családban, akik nem fogadják el a betegségemet, elkerülnek engem. Pl Apám és a két bátyám.

Másik fontos az állapotomban amit elfelejtettem, hogy nem használom a kezeimet gesztikulációra. Mindig magam mellett vannak. Míg mások mutogatnak miközben beszélnek, én egyáltalán nem. Ez is furcsa lehet. A hangos helyeket sem szeretem, kiszívja az energiámat, én úgy érzem szó szerint. Mintha egy akku lennék és látom magamban ahogy merülök, minél többet vagyok nagy zajban, forgatagban. Hogyan érhetném el, hogy egyáltalán esélyt kapjak másoktól? Hogy ne kerüljenek mint egy pestisest?