Hogyan reagáltak?

Negatívan nagyrészt, akinek szintén volt valamilyen problémája, az elfogadóbb volt. Volt, aki évekig megértőnek tűnt, de szakításkor visszaélt az információval és megalázott, gúnyolódott rajtam rendesen, pedig elmondtam neki kb, amiket a pszichológusomnak is. Nagyon elárulva éreztem magam. Több barát, barátnő volt, akiket többé-kevésbé beavattam, de szinte mindig megbántam végül. Családtag, aki szintén szenved vele, úgy tartja olyan mint a menstruáció, az élet kellemetlen velejárója. Szóval nem nagyon érinti meg. Pánikbetegség, OCD, generalizált szorongás.

Ennek ellenére szerintem fontos lenne beszélni róla, nem szégyennek megélni, fontos lenne a támogató környezet a gyógyuláshoz, de a gyakorlatban nem ezt tapasztaltam.

#2 Ja igen, a gyógyszerek miatt nekem is osztották az észt, meg így elbutulok, úgy elhízom, narkós vagyok.. :D Mondjuk buliban nem ittam alkoholt, szobatársak, ect., látták mit veszek be (nyugtató), nem tagadtam, beszéltem róla, aztán kaptam a bölcsességeket :D Jó 10 év eltelt, eléggé kisiklott az életük, elhagyták magukat, van aki igazi csöves alkesz lett, akinek aprót nem adnék. Nekem gyógyszer, betegség ellenére lett mérnöki diplomám, dolgozom rendesen, családom van, rendszeresen sportolok és olvasok.

Nem vagyok elájulva magamtól,

nem azért írtam, sőt, nincs sok önbizalmam, csak nem kell adni ezekre a reakciókra sokat vagy csak óvatosan a kitárulkozással.

Én nem nagyon avattam be embereket, hogy pszichológushoz járok, csak akiknél muszáj volt vagy közel áll hozzám. Általában elfogadóak voltak, de azért éreztem, hogy van, aki furán néz rám és ilyen úri hóbortnak tartja és azt gondolja, az egyetlen problémám, hogy unatkozom.

A családból csak az anyai ág tudja, sőt ők még biztattak is, mert látták, hogy szenvedek, az apai oldalon mindenki pszichológistagadó. Két barátomat avattam be nagyjából, hogy mi is a problémám és nagyon támogatóak voltak. Gyerekkori traumák, extrém szorongás, önsértés.