Összefutottál már a pszichológusoddal/ pszichiátereddel a civil életben? Hogyan reagáltál?

Csak egyszer talalkoztunk 3 ev alatt. Egy pekseg teraszan ebedeltem, gondolkoztam az elet nagy dolgain. Egyszer csak kijott egy ficko a peksegbol, es megjegyeztem magamnak, hogy mennyire hasonlit valakire. Abban a pillanatban, ahogy ramkoszont, akkor esett le, hogy ismerem is :)

A poen az volt, hogy aznap reggel gondolkoztam azon, hogy bar nem nagy varosban lakunk, megsem talalkoztunk soha :) a gondolat ereje :)

"Nem köszönhet a kliensének, mert azzal zavarba hozhatja."

Pedig sokkal cikibb nem köszönni, mint igen. De amúgy miért is lenne akkora nagy durranás véletlenül összefutni? Nem kuksolnak egész nap a rendelőjükben, és van közöttetek egyfajta kapcsolat, egy munkakapcsolat, ezért bunkóságnak is tartanám, ha nem köszönne.

Osztom a 3-as velemenyet. Ha osszefutunk, koszonunk, nem tobb, nem kell beszelgetnunk :)

Amugy meg en egesz vegig torekedtem arra, hogy a kapcsolatunk arra az 50 percre korlatozodjon, emailt is csak akkor irtam, amikor muszaj volt. Ezert nem is szamitottam arra, hogy osszetalalkozhatunk. En orulok, hogy koszont, meg ha meglepodesemben csak egy bolintasra tellett :D

1-es voltam

Volt ilyen. Üdvözlöm, üdvözlöm, és mindketten mentünk a dolgunkra. Kívülről csak annyi látszott, hogy két harmincas felnőtt ember köszön egymásnak, semmi extra.

Amikor a szintén harmincas csini urológusommal futottam egyszer össze, na az cikibb volt. Kedvesen mosolyogva köszönt, mert ő látott még előbb, én meg zavartan motyogva fogadtam, és siettem tovább.