Lehet az ember annyira depressziós, hogy megpróbál magától helyrerázódni?

Hát enyhébb depressziónal igen, súlyosnál már elveszited a kapcsolatot a valósággal es csak varod hogy enyhüljon

El elvileg bipol vagyok, sosem tudtam semmit kezdeni a pokoli szakasszal csak szenvedve vártam hogy elmúljon

Én 2 (vagy több) éve vagyok depressziós és ma volt először terápiám. Annyira borzalmasan érzem magam (ami egyre csak romladozik), hogy magamtól kértem segítséget. Olyan “csakazértis” alapon, ha már a családom nem támogat.

20/L

Közel 10 éve voltam olyan állapotban (folyamatos iskolai verbális-fizikai-szexuális erőszak, szülői bántalmazás, magány stb... után) voltam már, hogy a folyamatos önvád és kisebbrendűségi érzések miatt teljesen eltorzult a gondolkodásom. Úgy éreztem az utcán bámulnak engem, hogy nem járok egyenesen (pedig de), rólam beszélnek, elkezdtem dadogni, vagy épp hadartam, összefüggéstelenül beszéltem, tömegiszonyom lett, az utcára is pánik volt kimenni. Nappal aludtam, az egyetemre nem jártam be, csak éjjel mozdultam ki minimálisan. Volt, hogy hónapokig egyáltalán nem beszéltem senkivel. A szüleim nyomására elmentem pszichiáterhez, de össze-vissza szedtem a gyógyszereim, nem tudtam rendszert kialakítani. Egymást váltották az eufórikus, mániás epizódok és az elvonási tünetekkel kísért letargia vagy pánikroham.

Aztán arra jutottam, hogy valamilyen kíméletes módon, amiben félúton nem fordulhatok vissza, végre már megölöm magam. Részletesen utánaolvasva találtam meg a legjobb módszert, a fulladásos akasztást.

Mindent előkészítettem, hetekkel előtte nekiálltam leírni a gondolataimat, minden nap néhány oldalt.

A kötél tartórészét gondosan, a beton födémbe fúrt lyukban horgonycsappal rögzítettem.

Aztán amint ránehezedtem, a födém jó fél méter szélességben leszakadt. Rossz minőségű volt a beton, és a fúráskor szétrepedt.

Na de ekkor, amint az asztalról a padlóra estem, akkor jött a felismerés, hogy tulajdonképp mi a fenét is csinálok?

Mint egy újjászületés, olyan volt. Megértettem, hogy amíg élek mindig lehet jobb, mindig tapasztalhatok valamit, halottként viszont csak a nagy semmi következik. Az igaz, hogy végetér a szenvedés, de nem lesz new game, visszavonhatatlanul végetér minden.

Elkezdtem teljesen másképp gondolkodni, elvégeztem egy új szakmát, dolgozni kezdtem benne, új értelme lett az életemnek, lett miért felelős vagyok, lettek apró kis céljaim. Kezdtem átlátni, hogy milyen buta következtetéseket sikerült régen annyi mindenből levonnom. Szépen elmúltak az egykori nyomasztó gondolatok. Sok éve volt ez már, azóta megbecsült ember lettem egy nagy cégnél, családom van, állatokat tartok, sportolok, járom a természetet, örülök az életemnek. Annak is örülök, hogy ezek a dolgok megtörténtek velem, mert rengeteg tapasztalatot és tudást adott (mondanom se kell, egy pszichés betegnek legkevesebb hobbija a pszichológia, megszállottam olvas), ami azóta segít nekem is, jobb és igazságosabb, megértőbb ember lettem általa.