Depresszió, szoc fóbia, pánikbetegség, kényszergondolatok, alacsony önbecsülés a gyógyszerek és a szakember ellenére sem javul? Lesz ez valaha jobb, vagy törődjek bele, hogy így fogom leélni az életemet?

Elég hosszú lesz a történet, nem muszáj elolvasnotok, de ha tényleg szeretnétek segíteni és saját meglátással válaszolni, akkor érdemes elolvasni.

Egy 21 éves lány vagyok, aki a fent leírt korképekkel küzd.

Fogalmam sincs hol kezdődött a történetem. Állítólag boldog kislány voltam, de már általános iskolában is nehezen barátkoztam, valamint anyukám észrevette, hogy a baráti kapcsolataimban alárendelem magam a többi gyerek akaratának. Itt csak akkor nyitottam feléjük ha ők voltak a kezdeményezők, valamint a játékok során is mindig ők döntötték el, hogy mi legyen. Már ekkor, 7 évesen féltem a többiek ellenszenvétől, akaratától, nem tudtam nemet mondani. Egy konkrét esetet kiemelnék:

-Az akkori legjobb barátnőm és az anyukája vettek a szülinapomra egy jelmezt, amit a barátnőmnek is megvettek és azt szerette volna ez a barátnőm, hogy ebben legyek farsangkor.

A keresztszüleimtől is kaptam egy jelmezt, a szüleim azt szerették volna, hogy ezt viseljem az iskolai farsangon. A szüleimmel sem mertem szembeszállni, így a családtól kapott szettben mentem el az iskolába. Amíg meg nem jelent reggel a barátnőm, rettegtem, hogy mit fog szólni, miért nem vagyok abban, amiben ő? Bele akartam bolondulni abba, hogy mit fog rólam gondolni. Ilyenek foglalták le az agyamat kis 7 éves kislányként.

Az iskoláról még annyit, hogy harmadik, negyedik osztályban megkezdődött a bántalmazásom. Vertek, csúfoltak, kiközösítettek, nem szóltak hozzám, megszégyenítettek. A tanárok sem álltak mellém. Teljesen kikészültem, ezért iskolát váltottam. Ott 6. osztályig minden szépen ment, majd előről kezdődött a verés, csúfolás, szégyenítés együttes. Konkrétan nemhogy az iskolába, de az utcára is utáltam kilépni, nehogy találkozzak az osztálytársaimmal.

Azt hozzá kell tennem, hogy van egy vélhetően nárcisztikus bátyám, aki 3 évvel idősebb nálam és megszállottan rombolta/rombolja az önbizalmamat. Sokszor megvert, berontott a szobámba ha nem voltak otthon a szüleim. Derékszíjjal vert, nehéz tárgyakat vágott hozzám. Folyton másokkal példálozott, miért nem vagyok olyan szép, jó, okos, mint más lányok.

Egy kívülálló azt hiszi, hogy jó családból származok, mert orvos anyám van. De, ennek ellenére nem vagyunk egy mintacsalád, a diplomás szülő miatt mégis elvárt volt a teljesítés. A tanulmányaim is folyton másokhoz voltak hasonlítva. Azt hozzá kell tennem, hogy nem vagyok buta, általános végéig 4-5 tanuló voltam.

Na, általános iskola alatt pánikrohamokkal küzdöttem, már itt megjártam több pszichiátert és pszichológust is. Homeopátiától kezdve, a rivotriilon!!!!!(13-14 éves gyereknek)...át a ssri gyógyszerekig mindent szedtem.

Gyakran küzdöttem fulladással, hányingerrel, alvászavarral. A szociális igényem egyre csökkent és féltem is az emberektől. Főleg az ismerősöktől. Attól, hogy mit reagálnak ha meglátnak, mi lesz ha nem köszönnek stb?

Ebben a korszakomban kezdődött az is, hogy kényszeres gondolataim lettek pl: Minden bútornak a fal mellett kellett lennie a szobámban, kényszeres esti rutin stb.

8. osztály második félévére olyannyira eldurvult a bántalmazás, hogy magántanuló lettem. Ezt a fél évet szinte a szobámban töltöttem. Év végén levizsgáztam. Felvettek egy gimibe.

Nyárra olyan rossz állapotokba kerültem, hogy utolért egy evészavar is. 175cm-hez 45kg-ra fogytam, megjártam a vadaskert gyermekpszichiátriát is emiatt, meg az egyéb problémáim miatt. Nem lettek sokkal okosabbak a szüleim. Visszahízni is azért híztam vissza, mert nagyon tetszett egy fiú akkoriban, aki mindig hangoztatta, hogy szereti a kerek popsit. Nos, igen, ez is mutatja, mennyire adok mások véleményére és mennyire befolyásolható vagyok. Amúgy a fiúval természetesen nem alakult semmi, nem is tudta, hogy tetszik nekem.

Nos, gimi. Gimiben 2 hétig bírtam. Együtt járt velem 4 régi osztálytársam, akik folyamat cukkoltak, a többiek is rákezdtek. Én pedig nem voltam képes bejárni. Elájultam reggelente. Itt kezdődött a lejtmenet. 3 évet csak otthon ültem, nem tanultam, nem dolgoztam. Közben folyamatosan fennáltak a depressziós, szorongós, pánikos tünetek. Volt egy olyan depresszív időszakom, hogy enni, fürödni nem tudtam. Az az érzés,,, borzasztó volt. Kb 10 pszichiátert ha nem jártam meg, akkor egyet sem.

2018 elején elkezdtem az esti gimnáziumot. Most 2022-ben leérettségiztem. Ez úgy jött össze, hogy az anyukám csinálta végig a beadandókat a covid karantén alatt. Így, tehát 2 évet ha bejártam. Nem azért, mert nem tudtam megcsinálni a beadandókat, hanem akkoris a sötét szobában fekvős, depressziós periódusomat éltem.

Nem vagyok buta, egy hónap tanulással levizsgáztam két tárgyból ötösre, kettőből négyesre, igaz matekból kettesre. Még visszavan a szóbeli, de nem hiszem, hogy rontani fogok a helyzeten.

És akkor jöjjön a jelenlegi dilemmám:

Még mindig szorongok ha emberek közé kell mennem. Az iskolában azért nem, mert ott ismerem a tanáraimat és az osztálytársaim is kedves emberek. Őket szeretem, de szoros viszonyom velük sincs.

Nincsenek barátaim, nem merek barátkozni. Dolgozni sem merek. Nem is lennék képes eljárni naponta. Nem tudok a szoc fóbiától, a megfelelési kényszertől, a depressziótól. A telefont sem merem felvenni, kivéve ha egy családtag hív.

Egyszer egy idegen városban voltam és nem értem el telefonon az anyukámat (ekkor 20 éves voltam) és síróroham jött rám. Úgy éreztem elvesztem, örökké itt ragadok, meg fogok halni. Nagyon féltem.

Pedig én is vágyok arra, hogy szeressenek. Egy társra, párra, barátokra. Vágyok arra, hogy hasznos részese legyek a társadalomnak, de amíg ezek a fenti problémák fennálnak képtelen vagyok rá.

Köszönni félek. Ismerkedni félek. Egyszer lett volna randim egy fiúval, de nem mertem elmenni. Most sem mernék, mert mindig attól félek, hogy mit gondolnak rólam, amiért 21 évesen érettségiztem, amiért nem dolgozok. Rendbe kéne jönnöm, dolgoznom, majd párt találni. De ha egyszer a sok pszichiáter és gyógyszer ellenére, terápiák ellenére sincs változás akkor mit tegyek? Törődjek bele?

Olyan rossz. Amúgy ha látok egy párt, mindig úgy érzem, hogy lenéznek, amiért én egyedül vagyok és nincs velem egy férfi.

Nyáron az anyukámmal megyek nyaralni, de előre félek, hogy majd az ott nyaraló párok, vagy baráti társaságok lenéznek, amiért az anyukámmal vagyok és nincsenek korombeli társaim.

Valamint, mivel az egyik érettségim jelenleg 93%-ra áll, azt tervezem, hogy emellé jövőre csinálok egy emeltet és jelentkezek egy egyetemre. Már kinéztem egy szakot. Igen ám, de oda is be kéne járni. Nem a képességeimmel van a gond, hanem tuti, hogy ott is szoronganék.

Szerintetek így, ennyi kudarc után megéri még küzdeni, vágyni a jóra (pàrkapcsolat, tanulmányok folytatása, majd munkahely keresése, önállóság), vagy örökre egy segélyen élő, mentálisan leszázalékolt valaki leszek? Jelenleg is segélyt kapok.

Amúgy nagyon szégyellem magam. Én egy okos, és bármennyire hihetetlen, csinos lány vagyok. Az egyik pszichiáterem teljesen kifakadt az anyukámnak, mikor tiniként nála voltam, hogy “ilyen szép kislány és ilyen gondjai vannak...”.

Tehát, lehetne szép életem. Lehetnék én az, aki lediplomázik és sikeres a társkeresésben, de a mentális problémáimtól megfulladok.

Nem tudom, hova forduljak, érdemes-e fordulnom ennyi minden után valahova? Érdemes-e bíznom abban és próbálni tenni annak érdekében, hogy a fent leírt vágyaim valóra váljanak?

Üdvözlettel, egy teljesen összetört, kétségbeesett és mérhetetlenül szomorú 21 éves lány. 😔😔😔