Milyen gondolattal motiváljátok magatokat, ha úgy érzitek olyan boldogtalanok vagytok, hogy jobb lenne meghalni?

Én listába gyűjtöttem azokat a dolgokat az életben, amelyekért akár meg is halnék, annyira imádom azokat, és már csak a listát nézve is mindig jobb kedvem lesz, pláne ha észre veszem, hogy mennyi mindenem elérhető a hosszú listámról.

Ajánlom neked is és mindenkinek bátran, lehetnek képek is, emberek, élmények, ízek, ételek, italok, színek, hangok, zenék, helyek, fogalmak, tevékenységek, szavak, történetek, viccek, bármi - a kedvenc dolgaim, a múlt, a jelen és a jövő dolgai, amelyek mindig új motivációt adnak az élethez, pláne ha elképzeled, hogy halálod után ezek már nem elérhetőek, tehát tökre nem érdemes meghalni sem! Remény pedig mindig van arra, hogy jobb lesz, mert ha hiszel benne, hogy minden rossz érzés el tud múlni, akkor tényleg el is fog múlni. Tapasztalatból írom, mert én is voltam ott, ahol te, ugyanezzel a kérdésemmel...

Listázd azokat a dolgokat, amelyek hiányoznának neked, ha nem élnél! A világ mindenképp szegényebb lenne nélküled!

Nekem is nehezen ment elsőre, miután olvastam ezt az ötleted valahol interneten... Határozottan emlékszem az azon görcsölésemre, hogy nekem semmi nem okoz örömet. De ez szerencsére nem igaz, csak éppen a sötét gödör mélyén pont nem jut eszünkbe semmi jó, ez teljesen természetes.

Talán én szerencsés vagyok, hogy nem tömény sötétség az életem és a jó dolgokat annyira nagyon szeretem, hogy azok miatt úgy érzem, hogy megéri élnem.

Nekem talán még az a mondat is segített, amit egy dalban hallottam, hogy azok a dolgok fontosak, amelyekért meghalni lenne érdemes, de ha már meghalsz, akkor már mindegy. Nem pont így volt a dal, de ez volt a lényege és sokat hallottam és szerintem adott egy olyan új nézőpontot, hogy elkezdtem monitorozni magam, hogy mikor érzem nagyon jól magam, és amikor olyan élményekben volt részem, hogy azt éreztem, hogy hű, ez fantasztikusan jó, akkor is eszembe jutott, hogy hányszor gondoltam a halálra már és hogy egyfelől a halál mennyivel kényelmesebb, nyugalmasabb, sötét világ, ahol már nincs esélye semmi jónak. De pont azért, mert nagyon sokszor kísértettem meg a halált, pontosan ezért tudom, hogy mennyire nagyon szeretném távoltartani magam tőle és valahol örülök is neki, hogy sokszor jártam olyan sötét mélyen magamban, mert már tudom lassan negyven évesen, hogy nem szeretnék soha többé arra járni, hanem csak fent a világos fényben, ahogy a bogarak is a fényt keresik, úgy én is.

Szeretem amúgy a Kowalsky meg a Vega együttes zenéjét, elsősorban a szövegei miatt, amelyek mindig nagyon elgondolkoztatnak és egy-egy ilyen mondat, amelyet fentebb is írtam most annyira belém tud ivódni, hogy ilyen módon képes életet menteni...

De az is igaz, hogy emlékszem ám az első alkalomra, amikor valami olyan nagyon jó élményem volt, hogy azt éreztem, hogy muszáj megörökítenem magamnak, hogy máskor is átélhessem, de nem tudtam, hogy hogyan: gondoltam, hogy lefényképezek valamit az adott helyzetből, de azonnal tudtam azt is, hogy pár hét, hónap után már nem fogom tudni, hogy mit jelent ez a kép, mert biztosan elfelejtem. Akkor jutott eszembe az, hogy nyitok egy füzetet az ilyen élményeknek, ahol saját szavaimmal leírhatom a fantasztikus élményeimet, és ez a füzet egy időben mindig a táskámban volt, és ahányszor csak kicsit is rosszul éreztem magam, elővettem, beleolvastam és máris jobban lettem!

Szerencsére ma már azt sem tudom, hogy hol van a füzet, mert elég csak a füzetre gondolnom :) (na jó, meg kissé rendetlen is vagyok, biztos a rendetlenség mélyén van valahol, mert ki azért biztosan nem dobtam...), de értem én, ha úgy gondolja valaki, hogy épp annyira nagyon mélyen van, hogy el sem tud képzelni boldogságot okozó semmit.

Az Árnyék és fény című dalát is szeretem Kowáéknak, mert az is egy hatalmas adag gondolkodnivalót adott nekem azzal, hogy "elvesztesz mindent vagy rátalálsz, hogy a fénnyel szemben vagy háttal állsz" - vagyis tán nem is mélységről meg magasságról kell beszélni, hanem inkább kétdimenziósan sötét erdőről és fényes virágos rétről, mert úgy könnyebb tán az utat is megtalálni kifelé, ha ráismerünk arra, hogy valami gátolja a fény bejutását.

Erről nekem egyszer pl. eszembe jutott az, hogy ha az ember egy kisbabára, kisgyerekre gondol, akár saját magára is kisbabaként, kisgyerekként, teljesen releváns a kérdés, hogy mikor kezdett megismerkedni a sötétséggel, hiszen a kisbabák és a kisgyerekek mindig felszabadultan boldogok és cukik (leszámítva, ha éhesek, szomjasak, álmosak, fáradtak, fáj valamijük vagy hiányzik az anyukájuk :) ), szóval ilyen módon igaz az a mondás, hogy ismerd meg önmagad, hol kezdtek napfényt takaró fák nőni sűrű sötét erdővé válva a boldogan kacarászó kisbaba és kisgyerek énedben és hogyan tudnád megtalálni a kiutat abból a sötétségből - esetleg ott a napfényes virágos réten eszedbe jutó élményeidből érdemes listát, füzetet írnod, hogy utat mutasson a sötét erdőből, ahol csak bolyongani és elveszni lehet...