Ez az érzés mennyire legitim? Mi a "fenét" tegyek ezzel az egésszel, megtalálom még valaha a helyes utat?

Köszönöm mindenkinek, aki elfogja olvasni a kérdést.

Indítsunk a valósággal - mindent, amit csak lehetett elcsesztem az életben. Mindegy, egy hosszú történet volna, nem is lenne valami érdekes. A lényeg annyi, hogy az életem teljes mértékben összeomlott, pillanatnyilag egy börtön-jellegű helyen élek, egy domináns jellemű ember lakásában, ráadásul mivel nincs máshová mennem, így nem szólhatok egy szót sem, örülnöm kellene, hogy van hol laknom és ad ennem, úgyhogy igazából nem is mondhatok semmi rosszat - racionális elmével mérve.

Viszont kizárólag lelki téren egy kínlódás nekem ez az egész, egy börtöncellában érzem magam, ahol igazán önálló már nem lehetek soha. Ráadásul vissza is kell fizetnem majd ezt, úgyhogy egy lefelé tartó spirál közepén ücsörgök, amiből már nincs felállás. Kétlem, hogy valaha is lesz olyan mértékben fizető munkahelyem, hogy kiszállhassak ebből, mert nem vagyok elég jó, nem vagyok jó semmiben és semmire sem, ezt az életem egy ideje kitartóan lefelé tartó vonala is igazolja.

A "küzdj vagy szállj ki" elv értelmében, mivel a küzdelmet elveszítettem, megkíséreltem kiszállni a tegnapról mára virradó éjszaka, de nem sikerült. Bevettem 10 altatót, 15 nyugtatót, 10 vérnyomáscsökkentőt, nem tudom mennyi fájdalomcsillapítót, antidepresszánst és kb. 4 csomag patkánymérget (pudingba keverve porrá őrölve, amitől jó keserű íze lett). Annak felszabadító tudatában feküdtem le - pontosabban nem, mert ilyenkor kiesik minden - hogy vége, szabad leszek.

Aztán hajnalban felébredtem, és nem tudom mit is kezdjek ezzel az egésszel. Nem éreztem még ilyen kettősséget soha, egyfelől valami furcsa örömféleséget, másrészről valami bénító félelmet, amit még most is érzek. Mintha a kijáratnál tovább folytatódna a börtön és nincs kiút. És minden csak rosszabb lesz. Próbálom elterelni a figyelmem, de rettegek a másnaptól, a tabletták száma limitált, és úgy érzem nem tudom még egyszer végigcsinálni. De maga a tudat, hogy készen álltam rá - ijesztő!

Az, hogy nem sikerült - még inkább az. Közben keresek ciánkálit, mert az bombabiztos, de 55 ezernél olcsóbban nem láttam, az is megkérdőjelezhető külföldi oldalakon, ahonnan válasz sem érkezik. Úgy érzem esélytelen - sőt eleve esélytelen volt - a normális élet. Csak a kínlódás van.