Mi a véleményetek, első benyomásotok egy lányról, aki ilyen szöveget írt?

Hosszú lesz, csak akkor olvasd el, ha van időd, illetve érdekel. Mi jön le belőle? Aki írta, súlyosan mentális beteg? Depressziós?

Tabuk

Szombat

Aznap, amikor lefeküdtem, egy teljesen átlagos nap volt. Arra számítottam, hogy alszom egyet, mint máskor is, azzal a különbséggel, hogy most nem kelek fel.

Behunytam a szemeimet, ellazítottam magam, a mellkasom egyenletesen emelkedett és süllyedt.

Hamarosan vége lesz, gondoltam, és vártam.

Arra számítottam, hogy akkor, ennyi volt. Mindjárt meghalok.

Ehelyett egyszer csak hirtelen felpattantam, és rohamtempóban iszkoltam ki a mosdóba.

Rosszul vagyok, gondoltam, Istenem, rohadtul rosszul va...

Placcs.

Ebben a pillanatban kiadtam a gyomrom minden tartalmát.

Undorító vagyok... Most... Meg fogok halni? Ez k*rvára nem jó. Ez fáj.

A hasamra szorítottam a kezem, kétrét görnyedtem, és úgy hánytam tovább.

Azért vettem be gyógyszert, mert azt olvastam a neten, hogy az nem fáj. Nem tudom, pontosan mik voltak azok, de akkor is...

Ez fáj.

Már nem csak a lelkem és a szívem szakad meg, a testem is.

Vert a víz, szédültem.

Mi van, ha most tényleg ennyi volt? Ettől a gondolattól megrémültem. Ez azt jelentené, hogy mégsem akarok meghalni? Miért rettegek? Hiszen ha most elájulnék, mindennek vége lenne.

De nem ájultam el, remegve, tántorogva visszamásztam az ágyamba.

Nem kell mentőt hívni, állapítottam meg magamban, Istenem, akkora szerencsém van, így sohasem derül ki, mit műveltem magammal.

Ezt hittem akkor, de persze minden kiderül egyszer, és van, ami nagyon hamar.

Egy hirtelen felindulásból depressziósból öngyilkosjelöltté előlépett tinédzser nem fogja számításba venni, hogy azt a temérdek eltűnt tablettát keresni fogják, amint hazaérnek a szülei. Nem fogja számításba venni az anyját, aki épp akkor toppan be a házba, amikor már elaludna.

– Megjötteeeeem! Fáj a fejem, úgyhogy adj anyádnak egy fájdalomcsillapítót!

Pi*ába. Ez nem lehet igaz. A rohadt életbe.

Normális esetben visszaszóltam volna, hogy minek, van két lábad, oda tudsz érte menni magad is, különben is, az előszobából nyílik a konyha, az én szobám messzebb van.

De ez nem volt normális eset.

Mozdulatlan és hangtalan maradtam, merev és élettelen, mint egy szobor. Talán azt reméltem, ha nem reagálok, nemlétezőnek gondol majd, ami persze butaság. Mégis ebben hittem.

– Hahó! Kértem valamit! – harsant fel megint anyám hangja.

Tudtam.

– Nincsen! – kiáltottam vissza, mire azonnal itt termett, ilyen gyorsan nem láttam még embert átvágni a szobámig.

– Mi az, hogy nincs? – kérdezte értetlenül.

– Apám elvitte. – hazudtam.

– Ide figyelj, tudom, hogy apád nem vitt el semmit. Reggel még a fiókban volt egy egész doboz.

– Akkor nézd meg, ne rajtam keresd, ba**d meg! – fakadtam ki, holott pontosan tudtam: semmit sem fog találni.

Anyám egy tized másodpercre pontosan úgy festett, mint mielőtt nekem szokott rontani. De nem tette meg, amúgy is ritkán teszi. Ehelyett elfordult, kiviharzott a szobámból, és hallottam, ahogy kirántotta a konyhafiókot.

– Te, gyerek! Ez üres! Hova a fenébe tűntek innen a gyógyszerek?!

A rohadt életbe. Kérlek ne gyere be. Könyörgöm, ne.

Pár másodperc múlva rá kellett jönnöm, hogy Isten nem létezik, a kívánságok meg nem teljesülnek, ugyanis anyám újra ott termett előttem.

– Eladtad őket a suliban? – vont kérdőre.

– .... nem.... – tátogtam.

– Érthetően beszélj már!

– Nem. – mondtam fakó, tompa hangon.

– Akkor meg? Mi lett velük? Nekem ne hazudj.

De, anya. Hogy mondhatnám el pont neked, hogy mindet bevettem az utolsó szemig, méghozzá pusztán azért, mert csúnya dolgokat vágtam valakihez, akit nagyon szeretek, és ő is csúnyákat mondott nekem? Nem tudtam, mit kellett volna mondanom, és csak úgy elrohantam, és a világ legszarabb, leggyűlöletesebb emberének éreztem magam? 15 évesek nem csinálnak ilyet... 7 évesen oké, de 15 évesen?

Szörnyű vagyok.

És ha ezt elmondanám...

– Én...

– Szóval? – csípőre tett kézzel várta a választ.

– Bevettem mindet. Egyszerre.

...tudom, mi lenne a reakciód....

– Azért, – mondta erre – mert ilyen hülye vagy. Gratulálok.

Hé, anya... Ha meghaltam volna, legalább akkor sirtál volna, őszintén? Kicsikartam volna belőled valami emberit? Mert ha igen, akkor szívesen meghaltam volna.

Az ajtó halk kattanással csukódott be mögötte. Az a kattanás maga volt a megkönnyebbülés.

Egyedül maradtam.

Amikor ezt mondta, nem lepődtem meg. Amikor láttam az arcán a fagyos közönyt, nem lepődtem meg.

Léteznek ilyen anyák, akik nem tudják, hogy kell beszélni egy gyerekkel, vagy egyáltalán, mit jelent tekintettel lenni rá. És a gyerekeik felnőve rosszabbak lesznek, mint ők maguk.

Ha felnövök... , néztem fel a plafonra, akkor én is ilyen leszek? Ha igen, remélem, sohasem lesz gyerekem.

Úgyis csak tönkretenném őt. Mindent és mindenkit magam körül. De nem is akarok gyereket, hisz...

Vasárnap

Utálom a gyerekeket, erre már régen rájöttem. Mondjuk, én mindenkit utálok, de a gyerekeket különösen, főleg a kicsiket utálom, akik hisztiznek meg nyavajognak, csak a baj van velük.

Anya szereti őket. Mit szereti! Fanatikusan odavan a babákért, az őrületbe kerget a mániájával. Babás magazinokat hagy az asztalon, babákról küldözget fotókat, ráadásul nem csak apámat, engem is folyton nyaggat.

– Amikor majd gyereked lesz, át fogod hozni, jönni fogtok családi vacsorára, és itt fog rohangálni az asztal körül, én meg majd babázom!

– Sosem lesz gyerekem. Hagyj ezzel békén. – mondom erre mindig, ő meg, javára legyen írva, el is engedi a témát.

Ha lenne is, sosem hoznám át hozzád. Soha.

,, Úgyis meggondolod magad"

Én meg tudom, hogy úgysem fogom.

Még aznap szólt az unokabátyám, hogy le kéne ugrani hozzájuk szívességből bébiszitterkedni, és jó balekként a nyakamba szakadt a dolog. Az ellenkezésem nem sokat ért.

– Jó lesz az, na. 6 fiú. Imádni fognak.

Hogy... Mi?? 6 fiú???? Te jó ég!

Hétfő este

Nem szépítem. Bebasztunk, mint az állat.

Laci meg Timi mindenféle olcsó bort meg sört összevásároltak, lafit, rosét, kőbányait, stellát, meg a fene tudja még, miket. A lényeg az volt, hogy volt pia.

Eleinte még kinn üldögéltünk, aztán valahogyan betömörültünk mind a hárman a kb tíz négyzetcentiméteres fürdőbe. A gyerekek a szobájukban voltak.

A leharcolt kád szélén üldögéltem dülöngélve, zsongó fejjel, és hallgattam Timi részeges okfejtését arról, hogy az élet szar, meg őt mennyire utálják.

– Sz'tem ne így... Fogd fel.... Aaaazta. Szóóóval, nagyon negatív vagy. Sokszor én se vagyok jobb, de...

Hoppá. Én sem vagyok józan, és nagyon fáj a fejem. Nem értem, miket beszélek, meg azt se, hogy Timi miért ilyen depresszív. Ez lehúz. Nem értem, mit keresek itt. Azt se, hogy a gyerekek mit keresnek itt. És miért hamuznak Timiék a kádba? Ez borzalmas.

– Te, figyelj már. Nettó igénytelenek vagytok. – mondtam ki hangosan, mire Timi az értetlenség ködén át pislogott rám.

– He?

– Seeeemmi. Kitakarítok. – pattantam fel, és azzal a lendülettel majdnem seggre is estem, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom a kád szélében.

– Ó, jajj, köszi.

Ehh.

Mire az összes csikket kiszedegettem a kádból, és kidobáltam minden piásüveget, jócskán hajnal körül járhatott. Ezek a kis vakarcsok nem találhatják meg egyiket sem, mert abból gáz lesz.

Timiék ekkor már leléptek valahová kettesben.

Nem is értem, hogy létezhetnek ilyen szülők, mint ez a kettő.

De legalább rálátásom nyílt arra, hogy mindig van lejjebb annál, mint amit rossznak hiszünk. Akkor még nem tudtam azt, amit ma már igen. Attól, hogy másoknak nagyobb baja van, mint nekünk, a mi bajunk még nem lesz kisebb, kevésbé jelentős, és nem fog eltűnni.

A fejem még mindig fájt, és még mindig részeg voltam. Vagy ez már másnap?

Ahogy kitakarítottam, és ledőltem volna, rohantam ki hányni. Egymás után ötször. Az ötödik ilyen alkalomkor benyitott az egyik kissrác, a nyolcéves tejfölszőke, akit Daninak hívtak. Azonnal megpróbáltam úgy tenni, mint akinek semmi baja.

– Szia, – mondtam mosolyogva, miközben a hajamat rendezgettem. – Minden oké?

– Én rosszat álmodtam. – szólt. – Te jól vagy?

– Jól, csak... Beteg vagyok, de ez olyan betegség, ami holnapra elmúlik! – kacsintottam.

– Van olyan? Hú.

– Van – bólintottam és kézen ragadtam. Együtt mentünk vissza a szobájába, és leültem vele az ágyára.

– Mit álmodtál?

–Hogy elvesznek anyutól és aputól.

Nem akartam neked elmondani, amit már akkor is tudtam...

– Szereted anyut és aput? – billentettem oldalra a fejem.

– Nagyon. Meg a tesóim. De anyu meg apu már nem szeretik egymást.

,, Félek, hogy elvisznek innen. ”

– Tudod, van az úgy, hogy néha gyerekként felnőttebbnek kell lennünk, mint anyu meg apu.

– A te szüleid szeretik egymást?

Sóhajtottam. Nagyot, hosszan.

–Nem. Megszokták egymást, de nem szeretik.

– Vannak tesóid?

– Nincsenek.

De anyu mindig azt mondta, hogy akar egy másik gyereket, aki talán nem lesz akkora csalódás, mint én. Egy csinos kislányt, akire szép ruhákat adhat, olyat, aki később nem felesel vissza, aki később nem szurkálja tele az arcát piercingekkel és nem rontja el a testét tetkókkal, aki nem lesz bolond, mert nem vagdossa magát, olyat, aki nem mondja, hogy mazochista, egy lányt, aki nem akar önsorsrontó lenni és sohasem próbálja ki a drogokat vagy az italt. Ezt viszont nem mondom el neked, megtartom magamnak.

– Nem vagy egyedül?

– Néha.

Hazudtam. Mindig egyedül érzem magam.

Amikor Dani a kezembe nyomta a plüssmaciját, rámosolyogtam.

– Már nem vagy. – mosolygott ő is.

Ritka kincs ez a gyerek. És előre sajnálom azért, amiért idő előtt fel kell majd nőnie.

Konklúzió és kétség

Ha lenne gyerekem, soha nem engedném, hogy szenvednie kelljen. Tudom, hová vezet, ha nem szeretnek. Vagy nem jól szeretnek. 15 éves korom óta minden este úgy alszom el, hogy hangtalanul bőgök, most vagyok 21. Nálunk nincs olyan, hogy sírsz, és megbeszéljük, mi a baj. Faggatózás van, követelőző, olyan, ami fenyeget, hogy márpedig addig nem mész el, amíg meg nem mondod, mi a bajod. Meg van még a fel a fejjel és a ne törődj vele, ki kell bírni. Nálunk nincs olyan, hogy mentálisan nem vagy jól, csak olyan, hogy lázad van, vagy köhögsz, és akkor beveszel egy fájdalomcsillapítót. Ha lenne gyerekem, sikerülne jobbnak lennem, mint anyám és apám? Vajon mellette tudnék maradni? Vagy végül elnyel a sötétség a fejemben, és még azelőtt kiszállok, hogy megtudnám, milyen egy saját család? Egyáltalán… tudna szeretni bárki? Nem tudom. Mardos a bűntudat, hogy nem szeretem a családomat, ami felnevelt, akikkel élek, és azt érzem, ők sem engem. Anyám biztosan nem szeret.

Mi a baj?

Nem tudom. Tényleg nem. Pedig annyira jó lenne, ha meg tudnám fogalmazni. Másoknak mindig tudok segíteni. Magamnak sosem megy.

Félek attól, hogy fiatalon meghalok. Hogy úgy halok meg, hogy sohasem élhettem. De főleg attól, hogy úgy megyek el, hogy egyedül maradok és senki sem szeret. Ez a legnagyobb félelmem, mégis, titokban minden nap meg akarok halni. Szeretet nélkül nincs értelme az egésznek. Akarok valaki olyat, aki hasonló hozzám. Aki megért.

Meg akarok halni, és mégsem. Micsoda paradoxon.

2021.