Szakember nélkül hogyan lehetne helyretenni a "fejem"?

Tinikoromban és a 20-as éveim elején elég nagy nélkülözésben, de tisztességben éltünk a családommal. Sajnos a szüleim hitelt hitelre halmoztak, egészen a banki hitelektől az utolsó kisboltig.

Ennek ellenére a család mindig összetartott, bár én sok dolog miatt hibáztattam őket anno és ezt ahogy idősödtem szóvá is tettem. A dolgok konklúziója mindig az volt, hogy "akkor majd Te csináld jobban".

Ahogy elköltöztem otthonról és barátnőm (majd később feleségem) lett egyre jobb anyagi helyzetbe kerültünk. Jó munkák volt, majd én vállalkozást alapítottam és szép lassan kifizettem minden hitelt ami az én nevemen volt (mert hogy sajnos nekem is kellett felvenni ahogy 18 lettem...).

20-as éveim közepére már "nullán" voltam és 30-as éveim elejére már egy budapesti lakásban éltünk, amit teljesen tehermentesen vettünk meg - talán mondanom sem kell - szülői segítség nélkül.

Jelenleg a 30-as éveim közepét taposom és mindig azt hittem, hogyha egyszer rendezett anyagi körülményeim lesznek, családom lesz, akkor boldog leszek, de semmivel sem vagyok boldogabb, mint akkor voltam.

Nem emészt fel a stressz, de nincs nap, hogy ne jutna eszembe, hogy milyen volt akkor és hogy mennyire nem akarom, hogy újra az legyen. Ez ahogy telik az idő egyre jobban "gyomron vágós" érzés. Eleinte olyan kellemes kis romantikával gondoltunk azokra az időkre - közben a szüleim is megtalálták a számításaikat külföldön -, de manapság már inkább összeszorul a gyomrom az egésztől.

Manapság a félelmem tárgya az, hogy nem szeretném elveszíteni azt, ami van. Nem az anyagi biztonság miatt, nem azért, mert ne gondolnám azt, hogy akkor is boldog tudnék lenni, hanem talán maga a veszteség érzés miatt. De nem is azért, mert mások mit gondolnának akkor, mert amúgy látszata nincs annak, hogy rendben vagyunk anyagilag. Azóta sem járunk márkás ruhákban és egy 1millió környéki használt autóval járunk. Nem azért, mert ne tehetnénk meg, hanem mert nem ad plusz boldogságot. Helyette többet járunk programokra, utazunk itthon és külföldön. Mellette pedig a bevételeink 70%-át félre tudjuk tenni (állampapírba, részvényekbe és passzív indexkövető alapokba).

Mégis nagyon sokszor azt érzem, hogy kedvem lenne megnyomni a "kilépés" gombot ami baromira nevetséges a helyzetemben és ilyenkor legszívesebben felpofoznám magam, mert nagyon szerencsés életünk van. Ugyanakkor félek a jövőtől, félek attól, hogy mi lesz velünk és nem akarom átélni újra azt az érzést és logikusan előjön az az érzés, hogy a csúcson kell abbahagyni.

Nem tudom, hogy van-e bárki aki hasonló prolémával szembesült, vagy kellő empátiával tud hozzám állni és le tudja írni a tapasztalatait.

Azt is nyugodtan megírhatjátok, hogy menjek a p*csába a hisztimmel, mert szerencsés vagyok és kapjak a fejemhez, nektek is tökre igazatok van, bár ezt magamtól is tudom. Nem kell ahhoz dokumentumfilmeket nézni, hogy átértékeljem a helyzetem, jól tudom, hogy sokkal gondtalanabb életünk van - sajnos -, mint az emberek döntő többségének. Mégis azt érzem, hogy boldogtalan vagyok és kiégett érzelmileg.

Folyamatos ürességet érzek, de ha épp nem, akkor melankóliát, enerváltságot és szorongást. Olyan igazi, elemi boldogságot már talán évek óta nem éreztem.

Nyilván szükség lenne erről beszélgetnem egy szakemberrel, viszont tudom magamról, hogy iszonyatosan zárkózott vagyok ha a saját érzéseimről van szó. Így névtelenül egész jól megy. :)

Alapvetően nagyon kommunikatív vagyok, mert érdekel a másik ember, de magamról egyáltalán nem szívesen beszélek.

Ellenben nagyon szorgalmas vagyok és kitartó, úgy gondolom jó önismeretem is van. Így próbálom "kezelni" ezt egy ideje magamban, de nem érzek fejlődést. Tehát, ha esetleg bármi tanácsotok van, akkor szívesen fogadom.