Mi okozhatja ezeket a tüneteket és mi lehet a megoldás?

Nagyon egyedül érzem magam a jelenlegi problémámmal, így ha valaki esetleg hasonló cipőben jár vagy a tünetei közül vannak amelyek egyeznek az enyémmel, örülnék ha megírná.

Mindig is szorongós alkat voltam, de depressziós sohasem és most mégis azt érzem, hogy nincs értelme semminek sem.

Kb. 4 hete estem át a covidon (csak egy napig volt lázam, hamar elmúlt), de kb. 2 nap telt el utána és minden megváltozott. Felkeltem, majd megmagyarázhatatlanul elkezdtem szorongani, hányingerem lett és görcsben volt a hasam. Elmentem a suliig aztán hazamentem és fogalmam sem volt mi ez az idegen érzés. Ha régebben szorongtam, annak mindig megvolt az oka, mármint tudtam, hogy mitől van. De aznap hazamentem és azt hittem otthon majd elmúlik, de folytatódott tovább. Étvágyam egyáltalán nem volt, de magamba tömtem és azt is kihánytam.Este rám tört a pánikroham, utána hánytam. Apa próbált megnyugtatni de amikor megkérdezte mi a bajom, fogalmam sem volt, csak azt éreztem, hogy félek, nem vagyok biztonságban és meg fogok őrülni.

Aztán ez fokozódott. Másnap este felé egyedül maradtam a lakásban és már akkor éreztem, hogy félek egyedül. Este megint lett egy pánikrohamom.

Kb. a harmadik-negyedik napon kezdtem idegennek érezni a saját lakásunkat, a környéket, ahol lakom, aztán az egész várost. Elvesztettem az érdeklődésem azok iránt a dolgok iránt, amiket szerettem csinálni, így kb. a harmadik napon már rá se lehetett venni, hogy csináljak számomra régen izgalmasnak tartott dolgokat, de azért még úgy próbáltam lekötni magamat mert azt éreztem ha nem teszem akkor jönni fog a pánik. Igazából akármivel foglaltam is le magamat, a háttérben mindig ott volt a szorongás, a belső remegés, az étvágytalanság (ez most is így van), amely fel akar törni.

Tehát folyamatosan azt érzem, hogy az agyamnak van egy másik, sötét oldala, ami küldi nekem a téves látásmódot és a pánikot. Nehéz ezt így szavakba önteni, de megpróbálom elmagyarázni, mit értek ezalatt: Van bennem valami, ami folyamatosan hátráltatni akar:

Küldi a rossz gondolatokat az agyam, és ha próbálom is lefoglalni magam (de egyébként nem érdekel semmi, szóval a feladataimba próbálok menekülni) akkor is azt érzem, hogy csak félig van elterelve a figyelmem vagy még annyira se, mert a nyomasztó gondolatok közben ott vannak. Pl. az olyan gondolatok, hogy idegennek érzek magam körül mindent és mesterségesnek. A helyeket, az embereket, egy ruhadarabot, akármit. Azon gondolkozok, hogy miért létezik mindez ami körülvesz, mintha csak egy illúzió vagy egy álom lenne. A látásom is más, de nem azzal van a probléma, hanem valószínűleg az agyammal. Mintha megváltozott volna a térlátásom, az épületek közelebbinek és laposabbnak hatnak. Nem érzem magam stabilan sehol sem. Rossz érzéssel tölt el, hogy ha sétálok kint, maga a levegő az jó, de amit látok az nem. De otthon se szeretek lenni.

(Mellékes, de egy szobában vagyok apával, mivel egy szoba van és vele élek) de nem emiatt nem szeretek otthon lenni hanem az idegen érzés miatt, meg ha ránézek a szobára akkor alapból a szorongás jut eszembe meg a szorongással járó emlékek, hogy minden rossz főként ott történt a covid alatt és után.

Az étvágyam változó, de leginkább nincs, mivel nem egyszer kihánytam már a folyamatos stressz miatt.

Alvászavarom is van, de kaptam gyógyszert (antidepresszánst és szorongás csökkentőt) szóval van 1-2 éjszaka amikor viszonylag jobban alszom de amint felkelek megint kattogni kezd az agyam és egyszerűen túlgondolok mindent.

Egyszerűen annyira gyengének érzem magam és tompának, semmi energiám. Sokszor eszembe jut, hogy jobb lenne nem élni, de uralkodok magamon amíg bírok és bízom benne, hogy van megoldás csak nem tudom mi az, tehetetlen vagyok.

Fejem is szinte mindig fáj. Lassú vagyok, nehezen jut el az információ az agyamig, barátaim is észrevették, hogy más vagyok, lassabban reagálok és nehezebben értek meg dolgokat, zavaros minden. Mintha lenne valami az agyamban, ami meggátolja az értelmes gondolkodást.

Pszichiáternél voltunk, de ő csak 20 percet beszélgetett velem aztán felírta a két gyógyszert. Eleinte mintha javultak volna a tüneteim, de aztán meg felerősödtek (az is lehet, hogy ez a gyógyulási szakasz első fázisa, mert azt írták a gyógyszerre, hogy az első fázisban felerősíti. Nagyon szeretnék ellazulni és egyszerűen létezni mint régen, de nem köt le szinte semmi. A munkába temetkezni pedig nagyon rossz, mert ott meg nehezen dolgozom fel a dolgokat és lassú vagyok. Így olyan, mintha semmi örömöm és pihenésem nem lenne az életben, mint valami robot vagy nem tudom, mint aki a túlélésért küzd de még nem tudja, hogy miért.

Azt érzem ez életem legrosszabb időszaka és ha egyszer kilábalnék ebből én lennék a leghálásabb ember a világon.

Eddig legalább számíthattam magamra és szeretnék újra.

Neurológián is voltunk, onnan tovább küldtek ct-re, de csak április közepére kaptunk időpontot és az nagyon messze van és fogalmam sincs addig mi lesz velem. Minden vizsgálaton csak siettetnek, de én ezeket a problémákat nem tudom gyorsan elmondani, főleg, hogy folyamatos szorongásban vagyok és tompa is. Sokszor érzem, hogy nem tudom a megfelelő szavakkal megfogalmazni azt, ami bennem van, mert ezek érzések és ezt egy kívülálló nem értheti meg könnyen, főleg aki nem élt át hasonlót.

Ha megkérdem magamtól miért küszködök még mindig, csak azért mert reménykedek benne, hogy létezik megoldás. A másik, hogy a családom és a barátaim nem érdemlik meg, hogy öngyilkos legyek. Ők nem ilyennek akarnak látni és nem azért akarták, hogy megszülessek, hogy aztán ez legyen.

Covid óta már sem szerelmet, sem vonzalmat nem tudok érezni de ez a legkisebb probléma, csak próbálok részletesen elmondani lehetőleg mindent.

Aki tetszett nekem, iránta sem érzek már semmit. Eleinte próbáltam feltámasztani magamban az érzésekez, azt hittem ha látom a suliban talán majd újra érzek, se semmi.

A pszichiáter 20 perces beszélgetésből megállapította, hogy depresszió és pánikbetegség, nyilván van benne valami de egyszerűen nem értem, hogy miért alakult ez ki, hogy tényleg a covid okozta-e és ha igen, hogyan lehet kezelni.

Az segítene most a legtöbbet, ha tudnám, hogy vannak még mások is akik ilyennel küzdenek, mert akkor meg tudnánk beszélni. De igazából magát a megoldást nem tudom. Valaki, nálam okosabb ember esetleg jobban látja kívülről a helyzetet, bár az is igaz, hogy ezt én élem meg és nekem kellene a legjobban tudnom. Épp ezért nehéz hinnem bárkinek is, mert én vagyok ebbe benne. De tudom, hogy vannak nálam okosabbak, plusz ha mindenki ilyen helyzetben lenne, mint én, akkor senki nem lenne boldog. Így egyértelmű, hogy velem van a baj.

Hálás lennék ha válaszolnátok, illetve nyitottan állok hozzá ahhoz, ha valaki tanácsot (aki úgy érzi, valamennyire vagy eléggé belelát a helyzetbe) ad és igyekszem megfogadni, akkor is ha eleinte nehéz lesz.

Köszönöm ha elolvassátok és válaszoltok!