Mi lehet a bajom? Esetleg pszichológus vagy pszichiáter?

Sziasztok. Nem tudom mi lehet velem. Mostanában kezdtem csak belegondolni, de már hosszú-hosszú évek óta valami nem okés. Baráti társaságban teljesen szabad vagyok. Legalábbis annak mutatom magam. De a fejemben egyfolytában érzem, hogy valami nem oké. Mindent túlizgulok. Ha már valaki megkér, hogy hívjak fel valakit, hogy ez meg ez kéne a boltból a telefonban csak hadarva tudok beszélni és szinte megpróbálom túlmagyarázni (ez csak egy példa). Nem bírok kiállni magamért és ha valamit egyedül kell megoldanom úgy érzem mintha összemenne a mellkasom. Nem fuldoklom, kapok levegőt, de erős nyomást érzek. Még ha valamit tudom is, hogy megtudnék csinálni egy belső hang azt mondja, hogy "de mivan ha" és egyből a legrosszabb forgatókönyvet látom magam előtt, ezért bele se tudok kezdeni. Próbálok mindenkinek eleget tenni mégha az nekem veszteséggel jár is. Ha egy gyilkos magyarázná miért ölt meg valakit még neki is csak annyit tudnék mondani, hogy megértem és nincs semmi baj. A józan eszem persze belülről súgja, hogy ez nem így van és ilyenkor is érzem ezt a nyomást. Arra vágyom, hogy ne létezzek. NEM az öngyilkosságra gondolok csak arra, hogy ne legyek. Úgy tudnám leírni, hogy egy olyan állapotban szeretnék lenni mint az univerzum a nagy bumm előtt. Ne legyen semmi és senki. Nagyon rossz majdnem minden este (heti 1 max 2 nap a kivétel) így próbálni elaludni. Főleg elalváskor kavarodnak bennem a gondolatok persze ekkor is nyom a mellkasom. Egyfolytában álmodozom milyen jó lenne elutazni ide vagy oda, de ha még adott is a lehetőség se tudom megtenni. Egyből elkezdek szorongani és 1 perc alatt akarok mindenre megoldást találni, de annyira megtelítődik a fejem, hogy nem megy egy válasz kifejtése se. Ha hirtelen döntést kell hozni teljesen lebénulok, olyan is volt már hogy homályosan láttam és torzult a hallásom (meg nem tudnám mondani mennyi idő lehetett, lehet 1 másodperc sem). Most 22 éves vagyok már egyedül élek, de visszagondolva egész életemben ilyen voltam. Talán a családi múlt is hozzátesz valamit ezért leírom.

Szüleim kiskoromban elváltak, egész gyerekkorom arról szólt kinek az anyját éppen. Nem volt egy szép válás. Édesanyám elég irányító típus (ebbe szép lassan beletörődtem és már nem érdekelt/érdekel mi értelme csak elfogadom), édesapám egy igazi könyvben leírt üzletember és imádja ha kiszolgálják (kb ez élteti). Engem pont nem érdekel az üzlet és nincs is hozzá semmi érzekem, nincsenek túlzott elvárásaim és emiatt teljesen semmleges vele a kapcsolatom sose tartottam egy apafigurának. Testvérem nagyon erőszakos volt velem egész gyerekkoromban sokszor megvert csak úgy heccből, elég nárcisztikusnak írnám le. Vele mostmár elég jó a kapcsolatom. Maga a család elég jómódú. Órákig tudnám még folytatni, de már azt is megköszönöm ha ezt elolvastad. Ha valakinek van valami hasonló tapasztalata és tudott rajta változtatni nagyon örülnék ha leírná!