Akinek a mentális állapotára nincsen gyógyír, milyen dolgok segíthetik a hétköznapok könnyebb megélésében?

Tiniként depressziós voltam, amikor nem fogadott be a környezetem, de felnőtt koromra megtanultam a megfelelő viselkedésmintákat, elfogadtam és vállalom magam, a környezetem is elfogadott. Viszont az "alapbeállítást", azt, hogy az agyam máshogy működik, tudtommal a mai tudomány nem tudja orvosolni. Nincs jogsim, nem tudok új helyeken tájékozódni, sokszor nem ismerek meg ismerősöket az utcán, időnként nem értem a humort, a burkolt dolgokat, a testbeszédet, a mimikát. Nem találom el a megfelelő hangnemet, vagy túl hivatalos vagyok, vagy túl laza, de az biztos, hogy rossz kontextusban, rossz helyen. Ha szomorú egy illető, akihez kötődök, vagy tragédia éri csak szerencsétlenkedek, vagy mondok valami baromságot és utána csapkodom a fejem, mikor rájövök, mennyire irtóra nem azt kellett volna. Nem tudom elviselni mások érintését, csak 1-2 emberét. Nem tudok fenntartani kapcsolatokat, csak egy-kettőt, de ami a legszörnyűbb, ami nekem nagyon fáj: nem tudom szétbontani az érzéseimet. Sokszor egyszerűen nem tudatosul, csak későn, vagy számomra túl összetett, egy hatalmas "érzésfelhő", és nem tudom kifejezni. Másokét sem értem. Nem mehetek szakemberhez, nagyon nehéz volt felépítenem az életem, valami diagnózissal valószínűleg munkám sem lehetne, pedig önállóan élek és ez tart a felszínen, viszonylag kiegyensúlyozva. Gyakorlati tanácsok érdekelnének, esetleg könyvek, amikben elemzik a mimikát, az emberek érzéseit, mert ezek számomra a legnehezebbek... vagy valakit, aki hasonló gondokkal küzd, a személyes tapasztalatait, hogyan küzdött meg ezekkel.