Ilyenkor van még mit tenni?(részlet lent)

22 éves srác vagyok, évek óta magányban, depresszióban.

Pontosan megírva 17 éves korom óta.

Ezek az évek bezárva lettek töltve, minimális emberi kapcsolat. (családon kívül)

Néha dolgozok, majd bezárkózom, erőt gyűjtök, vagy mi.

Ezek a körök már fárasztóak, belül meg nem is tudom már mennyinek érzem magam. Maga a probléma a külsőmmel van, pontosabban egy részével, az orrommal. Futárként járok össze vissza, párszor már mutogattak és nevettek, még ha nem is feltűnően, de észrevenni.

Én érzékeny vagyok, szóval nagyon megbánt az egész, teljesen lenulláz lelkiekben. Emiatt nem is járok szó szerint sehova.( már munkán kívűl)

Maximu esténként futni, az kikapcsol. Habár eleve elég kikapcsolt állapot ez.

Korábban egyébként pont az ellenkezője voltam ennek. Általánosbsn végig népszerű voltam, nekem volt az osztályból elsőre barátnőm, emellett mindig a középpontban voltam. A sportokban is a legjobbak között.

Szóval már csak azért is ennyire rossz az egész, mert tudom mit is vesztettem valójában. Mára ezek életem emlékei, mert manapság már olyan mincs. Az orrműtétre gondoltam, de nagyon drága, nagyon sok meló lenne még az. És eleve nem is garantált a várt eredmény.

Nem vagyok lusta, nincs bajom a munkával, de ez lelkiekben mára már szinte lehetetlen. Igazán boldog már nem tudom mikor voltam. Emellett mára már azt sem tudom mi az valójában, csak szégyent tudok érezni és ezt a végtelen ürességet, ami 100x hosszabbá teszi napjaim.

A lényeg ,hogy képtelen vagyok már bármi jot látni.

A legegyszerűbb ha meghalok, de ezek ellenére sem sikerült még elkötelezni mellette magam. Így megvan a végtelen börtön érzése is.

Pedig egyszer oda kell jutnom.

Csak reménykedem valami halálos betegségben, balesetben, amivel úgysem tudok mit kezdeni. De ilyen "élet" mellett mindenképp közbe kell avatkoznom egyszer.

A végtelen börtön érzése is megvan.

Konkrétan vagyok és kész.

Ilyenkor lehet mit kezdeni még?

Nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg kérdés volt-e, vagy csak valahova ki kellett már panaszkodni magam egyszer.

Az emberek olyan kegyetlenek egymással. Főleg a fiatalabbak, szinte végtelenül..