Volt már rossz élményetek pszichológussal? Mi történt?

16 évesen az első alkalomnál azzal kezdett hogy rajzoljam le a családomat. Azért kerültem oda, mert édesapám súlyos beteg volt, már nem volt neki sok hátra, én meg már beleroppantam hogy látom elsorvadni.

Kérdeztem hogy édesapámat hogy rajzoljam le. Olyannak amilyen mindig volt, vagy olyannak amilyen az utóbbi két évben. Azt mondta, rám bízza. Ott ültem a ceruzával a kezemben 10-15 percig zokogva, végül elfogyott a türelme és azt mondta hogy ő nem tud velem mit kezdeni, pszichiátriai eset vagyok.

Nem is volt több alkalom, ezek után nem mertem másikhoz menni.

Zaklattak az osztálytársaim. Olyan szinten hogy az utcán hazafelé követtek, dobáltak stb.

Szerettem volna magántanuló lenni, az igazgató azt mondta nekünk hogy pszchológus szakvélemény kell hozzá. Az első pszichológus akit felhívtunk azt mondta, semmi ilyesmit nem ad ki, egy nyomorék iskolakerülő kis senki lehetek. Elmehetek hozzá, de semmi ilyet ne várjak.

Nagyon durva és évtizedek óta tartó érzelmi bántalmazás miatt fordultam pszichológushoz. Már a második alkalom arról szólt, hogy az én mentalitásom mennyire problémás. Nem mentem többet.

Szerencsére hamarosan találtam egy sokkal jobb szakembert.

Bemutatkozas utan 20-30 percig meg sem szolalt, vagy en beszeltem, vagy csond volt. A vegen annyit mondott, hogy gyogyszert kene szednem, o ezzel nem tud mit csinalni, es legkozelebb 4 het mulva tud idopontot adni (iskolavaltas, koltozes).

A masik azt mondta, hogy nem fog velem depresszios es ongyilkossaggal kapcsolatos temakrol beszelni, mert "nem kell ezt meg jobban erositeni, se szajba ragni, mert a vegen tenyleg baj lesz".

9, síri csend volt a zokogásomat kivéve. Direkt magamra hagyott a helyzetben, kíváncsi volt hogy hogy oldom meg.

Meg így felnőttként már tudom hogy mi volt a célja ennek a rajzolós feladatnak, de továbbra is úgy gondolom hogy nem volt jó azonnal ezzel kezdeni. Beletaposott a lelkem közepébe, akkora lelki dilemmát okozott vele. Ugye volt az az apaképem amit mindig is ismertem és felnéztem rá, biztonságban éreztem magam mellette, stb, és volt az a beteg, legyengült, csontsovány ember, aki csak nyomokban hasonlított rá. És ez egy hatalmas dilemma volt bennem hogy melyiket rajzoljam. Az előbbi volt az én apukám, a hősöm, de az utóbbi tartozott akkoriban a családomba, az előbbi már nem létezett. Iszonyú fájdalmas napok voltak azok, természetesen nem őt nem fogadtam el, hanem a betegségét. Nem szerettem volna olyan szürnyű állapotban lerajzolni, úgy éreztem hogy azzal elárulnám. Hogy - ha nem is fotón, hanem rajzon - de "mutogatom" hogy milyen állapotban van. Ha pedig egészségesnek és erősnek rajzolom, az hazugság lett volna, és én nem tudok hazudni.

Ma is dühös vagyok a pszichológusra. Talán ma még inkább, most hogy már értem hogy miért akarta hogy rajzoljak.

Ajtóstól rontott a házba.