Elviselhetetlen ez az érzés. Meg akarok semmisülni, én még mit tehetnék?

Állandó félelem érzet, szorongás, olykor pánik rohamok gyotornek, vagy nagyon feszült vagyok, egy pillanatra nem tudok megnyugodni. Félek, hogy mindenki engem néz, hogy valamit el rontok. 21 éves vagyok, dolgozok, sulizok mellette. Az iskolába uzy érzem nem illek a többiekhez, nem vagyok az a tipikus ember aki bármiről tud beszélni. Őszinte vagyok, és emiatt sokan nem kedvelnek,megsertodnek rajtam. A tanár állandóan cseszeget hogy miert nem mosolygok, amikor nem tudja mennyi mindennel küzdök. Aztán ott a testkepzavar, nincsen senkim, akire tamaszkodhatnek. Edesanyammal lakok, de akarhanyszor mondok neki valamit kontrazza.Barataim nincsenek,tobb okból sem, volt egy baráti társaság akik csúnyán atvertek egy éven keresztül es kiderult, hogy ők terrorizaltak lelkileg. Volt egy barátom 3om évig.Szakitott velem. A szülei nem birtak sosem, nem engem kepzeltek el neki, ugy gondolták túl problémás vagyok, és ő úgy döntött magamra hagy a mentalis problémáimmal.azota meg inkább magamat hibaztatom. Bármi van magamat okolom. Utálom magam. Kívül belül. Járok edzeni, mindent megteszek azért hogy rendbe legyek, nem mutatom ki. De belül kezdek teljesen kiegni.Senkim nincs, mindig gyomoridegem van, magas a pulzusom, félek az utcan, az iskolába,akárhol ahova megyek. Félek hogy nem fognak elfogadni, hogy kitűnő valahonnan. Senkit nem érdekel mi van velem. Testvéreim et sem igazán, úgy vannak vele megoldom. Sokszor fel álltam már. De ez a mérhetetlen depresszió, a szakitas, hogy még mindig szeretem, hogy céltalan vagyok, és hogy a szak amit elkezdtem talán nem is akarom, elvarasok,megfelelesinkenyszerek. Már a problémáról sem beszélek, tudom hogy senkit sem érdekel. Mindennap sirok. Fáj,hogy ennyire kilátástalan minden. Mindennap felkelek hajnalban, neki kezdek a napnak, végig viszem,de úgy érzem nem sokáig bírom meg. Gyógyszert kaptam, jártam Pszichiaternel hangulatjvaitott felirt, ami egyben szorongásoldo..olyan jo lenne végre megnyugodni, le#arni a dolgokat, a vizsgamat is amire nem készített fel minket a tanár, de azért rám nehezíti a súlyt, hogy ott kéne lenni órán, miközben a panikrohamjaim miatt nem mentem be. Ram nehezíti hogy más milyen jó milyen ügyes. Mindenhol ezt kapom meg onmipyen ügyes sosem dicsertek meg. Azt sem tudom hogy van-e okom dicséretre.Tobb éve kijottem egy komoly eveszavarbol, egyedül dolgoztam fel egy traumát, most szakitottak velem, osszeszedtemnmagam elkezdtem dolgozni, és tanulni, baratkozni, de minden egyes próbálkozás csak kudarc. Elegem van. Hajnal 3 kelés, edzés, iskola, munka, takarítás, szenvedés. Utálom magam és ezt az egészet