Hogyan működik a pszichoanalízis, vagy a pszichodinamikus terápia?

Figyelj, te csak a 3. alkalmon vagy túl. Én akkor még el sem tudtam mondani, hogy tulajdonképpen mi a problémám...

Egy éve járok pszichodinamikus pszichoterápiára szociális szorongás és depresszió miatt. Kb. 1,5 hónapja vettem észre, hogy javulok, amit már a környezetem is visszajelzett. Valamivel nyitottabb vagyok, kicsivel többet beszélek és részt veszek a szociális kapcsolatokban. Máshogy reagálok azokra a helyzetekre, amiktől régen rosszul voltam és rettegtem. De ez korán sem jelenti azt, hogy vége a terápiának, mert még messze nem vagyok jól.

A javulás gyorsasága elsősorban a traumáidtól és a mentális betegségeidtől függ. Nekem kemény hullám-völgyek voltak/vannak a terápia alatt, mert nem csak annyiból áll, hogy beszélgetünk a rendelőben. Utána otthon és a mindennapi életben is előtörtek elfojtott érzések és emlékek, ami enyhén szólva nem volt kellemes és többször nem is tudtam megfelelően kezelni. Én rengeteg "házi feladatot" is kapok, úgyhogy az végképp nem megy, hogy "otthagyom" a rendelőben az átbeszélt érzéseket/emlékeket, mert azokkal dolgoznom kell még otthon is.

A pszichodinamikus terápia és a pszichoanalízis eltérnek egymástól, az utóbbi alkalmazása ritka, mint a fehér holló (heti 4-5 ülést igényel, 16 ezer forintos óradíjjal). Helyette lett megkonstruálva az analitikusan orientált terápia, ami bár tartalmaz pszichoanalitikus elemeket, mellette fókuszál a terápiás kapcsolatra is, és kevésbé intenzív (heti 1 max. 2 alkalmas). Én személy szerint egyiket sem tartom tudományosnak, magát a pszichoanalízist (és annak bármelyik formáját) pszeudohisztériának nevezem, az analitikust vagy a terapeutát pedig hisztérikusnak, akár szadisztikusnak. Semmiféle bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy hatékony, de még releváns felmérések sincsenek azzal kapcsolatban, hogy kire milyen hatással van. Egyes szakirodalmak úgy hivatkoznak rá, hogy a pszichoanalízis célja valójában nem a gyógyulás, hanem a személyiség komplett dezintegrációja (lebontása, szétdarabolása, ahogy tetszik). Valakinek abszolút javít a tünetein az, ha alaposan szétboncolják a gyerekkori hintalóval való reménytelen kapcsolatát, de ez nem garancia arra, hogy általánosságban segít is ez a módszer.

Természetesen a pszichoterápia, mint műfaj nagyon szerteágazó, van belőle szupportív, kognitív, kognitív-behaviorális, pszichodinamikus, analitikusan orientált stb. A pszichoanalízis viszont egészen más, nem tartozik a modern terápiák közé, de nincs is rá nagyon igény (többnyire idősebb pszichoterapeuták szoktak részt venni benne, épeszű ember kerüli, mint macska a vizet, és ráadásul az átlag pénztárcája meg sem engedheti azt a heti cirka 40 ezret).

A mentális betegségek kezelésében hatékony lehet a beszélgetős, szupportív terápia/csoportterápia, meg a kognitív (főleg személyiségzavarok esetében), ezeknek már több közük van a tudományhoz, mint a pszichoanalízisnek, a pszichiátriai, gyógyszeres kezelést szorosan kiegészítik. Ha valakinek viszont "csak" életvezetési nehézségei vannak, akkor egy sima pszichológiai tanácsadáson több javulást lehet elérni, mert ellenben a pszichoterápiával nem a betegségek gyógyításával foglalkozik, hanem hétköznapi problémákkal, kiégés, életközépi válság, munkahelyi stressz satöbbi.

A pszichodinamikus terápia, amiről az első ír, sokat foglalkozik a traumákkal, gyakran merít a múltból, de általában a személy kapcsolati és érzelmi életét javítja, ami jobb esetben a tünetek megszűnéséhez vezethet. Ennek van rövid dinamikus fajtája is, ami legtöbbször egy félévig tart és komoly teljesítményt, energiabefektetést igényel a páciens részéről (ahogyan az első írja, gyakran vezethet rosszulléthez is, pl. hangulatingadozáshoz, síráshoz, ami igazából ártalmatlan, és csak a gyógyulást segíti elő, mert valójában épp az történik, hogy a páciens feldolgozza a traumáját). Szerintem ha a pszichodinamikus keverve van a szupportív elemekkel, akkor nagyon sokat javíthat a páciens életminőségén.

Még így a végére kifejteném kicsit bővebben, hogy miért tartom hiteltelennek (gyakran károsnak) a pszichoanalízist. Tény, hogy van egy sajátos hagyománya, még itt Mo-n is, ami nem csoda, hiszen a huszadik században Béccsel együtt Budapest is a pszichoanalízis kialakulásának a melegágya volt. Az akkori korszellem viszont iszonyatosan szexista volt, ami tükröződik Freud írásaiban is, és sajnos még bizonyos mértékig mindig ezekre a káros hagyományokra épül a kortárs pszichoanalízis is, vagy legalább erősen merít belőlük. A másik problémám pedig az, hogy mindenre valamiféle magyarázatot, okot keres (sokat tudnék mesélni a cifrábbnál cifrább álomanalízisekről is) közben ez a valóságban nem feltétlenül van így. Az csak szimpla spekuláció, hogy az adott személy épp mitől érzi magát rosszul, lehet mögötte banális ok is. És végül pedig az zavar, hogy meglepően sok szadisztikus, nárcisztikus személyt vonz ez a terület, és ez nincs megfelelően szabályozva. Én találkoztam már olyan analitikusan orientált terapeutával, aki konkrétan saját maga szenvedett egy elég komoly személyiségzavarban, ami nyilván nem volt jó hatással a terápiára. Az igaz, hogy minden terapeutának kötelező a saját önismeret és a szupervízió, de nem mindenki tanul meg a kiképzés során olyan jól funkcionálni, hogy a későbbiekben ne okozzon károkat a páciensnek.

Kaptál egy hosszabb, részletesebb választ, de csak azt tudom tanácsolni, hogyha neked nem felel meg a múltban való túlzott kutakodás, akkor érdemesebb tanácsadásra menni, vagy megpróbálhatod a kognitív terápiát, ami tünetorientált.