Valóban borderline személyiségzavarom volt?

19-21 éves korom között szélsőségesen viselkedtem, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a szüleim 18 évesen magamra hagytak és az elköltözés után kvázi egyedül kellett kiigazodnom a nagybetűs életben, nem volt támaszom. Ebben az időszakban picit kifordultam magamból, pl. volt egy viharosabb kapcsolatom, naiv voltam. De ezt követően fokozatosan megtanultam, hogy hogyan működik a világ, egyre biztonságosabbnak éreztem magam benne, főleg azért, mert elkerültem a toxikus embereket, és az egyetemet is elvégeztem, ami egy hatalmas önismereti életszakasz volt. Még bőven 30 alatt vagyok, van stabil identitásom, értékrendem, normálisak a kapcsolataim, sőt valójában mindig én vagyok a racionális támasz mások zűrzavarosabb kapcsolatainál. Megtanultam az emberekkel bánni, akkoriban még visszaélhettek velem, most már szinte minden játszmát azonnal felismerek, és elkerülöm azokat, akik megpróbálnának kihasználni. Mindenesetre anyámnak és apámnak nehezebben tudtam megbocsátani, hogy 18 évesen magamra hagytak, ezért elmentem egy pszichológushoz, ahol végre oldódott a szüleimmel való kapcsolatom, megértőbb lettem, mert feltártuk az emögött húzódó okokat. Fél évvel később azonban szóba jött a terápián az az időszakom, amit itt is leírtam, hogy 19 éves korom után 2-3 évig szélsőségesen viselkedtem. Nekem mindvégig az volt a benyomásom (sőt még most is az), ha visszatekintettem, hogy igazából annyi az egészre a magyarázat, hogy egyedül kellett kiigazodnom a világban, amelyikben nagyon sok a mocskos ember is, és nem volt senki, aki ott lett volna és figyelmeztetett volna, hogy hogyan védjem meg magam, nem volt senki aki elmondta volna, hogy az exem hazudik, amikor azt mondja, hogy szeret, és valójában csak kihasznál. De végül minderre rájöttem, tanultam a tapasztalatokból és kerestem a megoldást, hogyha nem így, akkor hogyan másképp. A pszichológusom viszont azt mondta, hogy borderline voltam. Az a baj, hogy nekem ez sántít. Persze, ha az voltam, akkor az voltam, nem tudok mit tenni, de én úgy tudom, hogy aki borderline az egész életében az és szinte hosszú évekig, ha nem évtizedekig terápiára kell járnia. Viharos kapcsolataik vannak, önbántalmazók, félnek az elhagyástól és az egyedülléttől, kevés az önbizalmuk stb. Az én személyemre ezekből semmi sem jellemző, épp ellenkezőleg. Kicsit azt éreztem, hogy aki régebben picit szélsőségesebb volt a magánynak és szülői fegyelem hiányának köszönhetően, az már mindenképp borderline-nak kell címkézni? Vagy még most is az lennék, csak magasan funkcionálnék? Ez eléggé felzaklatott, mert már most meg tudnék számolni legalább 10 olyan embert az ismerőseim közül, akik közel a harminchoz is kb. ott tartanak, ahol én voltam 21 évesen. Illetve az egyetemen pedig a csoporttársaim is legalább annyira naivak és tapasztalatlanok voltak mint én, csak én pluszban annyi hátránnyal indultam, hogy nem voltak jelen a szüleim sem, akik átsegítettek volna a fiatal felnőttkor bonyodalmain.

Mit gondoltok? BPD voltam vagy lennék? Vagy ha már egyszer az az ember, akkor örökké az is marad?