Ha utálom magam akkor pszichiátriai eset vagyok?

Azért utálom magam mert nem tartom magam elég szépnek és elég okosnak.

Azért is mert sok mindent elszúrtam a múltban, kihagytam sok lehetőséget amit nem kellett volna.

A végzettségemmel sem vagyok teljesen elégedett.

Valamilyen szinten az életemet is utálom mert látom, hogy a korosztályom 90%-a sokkal többet ki tudott hozni az életéből de nekik kevesebb fájdalom is jutott az életben, legalábbis azoknak akiket én ismerek. A nagyon nagy részük még élnek a szüleik és nagyszüleik is, nekem már édesapám sem és nagyszüleim sem. Néha egyszerűen ebbe belegondolok és nem értem miért nekem kellett elveszítenem az apukám és miért pont ő. Aki megérdemelte volna, hogy éljen még. Megérdemli más is de akkor is olyan idegesítő.

A 80%-uk de szerintem inkább 90% elsőre tudta milyen foglalkozást akar, én szerintem ezt sem egészen úgy csináltam ahogy kellett volna de ebben azért a tanároknak is szerepe volt mer bizonyos tárgyakat már általánosban megutáltattak velem és gimnáziumban is évek kellettek, hogy normális tanárom legyen de olyan óra is volt, hogy a tanár szinte semmit nem tanított. Ugyebár ez szerencse kérdése, ehhez vagy szerencséje van valakinek vagy nincs. Lehet tanulni öreg korunkig amikor akarunk de nekem még ehhez sincs szerencsém mert amilyen foglalkozások nekem legjobban tetszenének és tényleg szívesen csinálnám, azokról már le kell mondanom mert nagyon drága egyetemi képzések és 2 állami félévem maradt csak és ráadásul nappali szakok tehát dolgozni nem lehetne mellette.

Másoknak a kapcsolatuk is elég jól alakul, nekem meg most jó a kapcsolatom de sajnos korábban elég sok fájdalmat okozott nekem a barátom. Ha nem is változott volna meg akkor nem is maradtam volna vele (nem fizikai fájdalom hanem lelki). Sokkal jobb most mint régen, már együtt is lakunk, nagyon sokat számíthattam rá, most már sajnálja a hibáit és nem akar megbántani de a régi problémákat akkor se felejtem el. Néha bizony eszembe jut, hogy mi lett volna ha valaki mással jövök össze.

Ha legalább szebbnek és okosabbnak látnám magam sokkal jobb lenne.

Nem vagyok kifejezetten csúnya de szép sem. De ez is olyan, hogy a tükörben néha szépnek látom magam de a képeken nem vagyok annyira szép. És nem is tartom magam szépnek.

Nem is vagyok elég okos, hiába van egy diplomám, pontosabban kettő. Szerintem nem ezen múlik.

Mielőtt azzal jönne valaki, hogy tegyek a boldogságomért, üzenem, hogy igyekszem majd tenni érte de az tagadhatatlan, hogy nagyon sok mindenhez szerencse kell az életben és az nincs mindenkinek.

(jó tanárokhoz, jó képességekhez, hogy azzal találkozz akivel szuper kapcsolatod lesz szóval jó emberrel jókor jó helyen, egészséghez, ehhez mind szerencse kell)

Anyukámat zavarja, hogy nem vagyok magammal elégedett.

De ha egyszer ezt érzem akkor mondjam, hogy nem így van?

Önmagunk utálása pszichiátriai kezelésre szorul?