Pszichiátriai eset vagyok?

Röviden összefoglalom csak a problémáimat, ami gyerekkorom óta tart, ezzel együtt éltem világéletemben.

Akármilyen közösségbe kerülök, egy idő után mindenkivel összeveszek. Úgy érzem mindig, hogy lenéznek és ok nélkül utálnak, ami szerintem így is van, de mások szerint csak túl képzelem. Van amikor semmit se csinálok és már akkor utálnak és lenéznek.

Általános iskolában verekedtem is, mindegyik iskolában egy-két emberrel csak, de velük rendszeresen. Inkább felső tagozaton volt a több probléma. Akkor szöktem meg a suliból, akár óra közben is a tanár szeme láttára. Akkor még nem volt divat, hogy ellógjuk az utolsó órát meg ilyenek. A suliban már a portásnak is engem kellett figyelnie, nehogy elmenjek, de mindig megtaláltam a megoldást hogy kimehessek. Ezeket akkor csináltam amikor konfliktusaim voltak, voltak nyugis időszakok is, ezek váltakoztak.

Középiskolában már kevesebb probléma volt de ott is voltak azért, ott már nem verekedtem. Végül estin kötöttem ki, ott nem volt semmi gond, érettségi után másik városba mentem ahová felsőbe is jártam.

Elmentem szakmát tanulni két évre, az elején volt kicsi konfliktus, de az megoldódott, onnan szép gondolatokkal mentem el, a társaimmal sem vesztem akkor össze, mármint a második évben. Első évben voltak kisebb veszekedések de nem olyan vészes. Utána már nem nézett le senki, nem utáltak.

Utána elmentem a szakmába dolgozni, egy hónapot bírtam, egy kolléganőm volt csak, egymást váltottuk, de olyan szinten összevesztünk, hogy utána felmondtam, de másért is de az most hosszú.

Már az első naptól fogva nem voltam neki szimpatikus aztán már szemétkedett is, de én ezt nem hagytam. Családom szerint én kezdtem az egészet mint mindig.

Ezért sokáig nem csináltam semmit, alkalmi munkákra mentem, kitanultam egy újabb szakmát, de oda nem kellett mindennap járni.

Tavaly októberben jelentkeztem egy újabb szakmára a munkaügyinél a megyeszékhelyre. Ott két-három ember az elejétől fogva ok nélkül utál és lenéznek, pedig ott tényleg nem csináltam semmit. A semmiért utálnak, semmibe vesznek, nem is tudom kifejezni mennyire lenéznek. Nem annyira foglalkoztam vele, mert a többiekkel nem volt gond. Az átlag 20 évvel öregebb volt nálam, de volt két fiatalabb is de ők még a gyakorlat előtt otthagyták, illetve kettő harminc alatti rajtam kivül, egy 30 éves, a többi ilyen negyven körüli. 16-an indultunk.

Volt egy 20 évvel idősebb nő akivel jóban voltam az elejétől fogva, a nyári gyakorlaton is egy helyre osztottak be, le is töltöttük, nem volt semmi gond, de a végére úgy összevesztünk. Meg hát olyan ostobán viselkedik, aztán engem ostobáz le.

Apám szerint most is én kezdtem, csak egy ártatlan kérdés miatt borult ki, már előtte furán viselkedett, szerintem okot keresett arra hogy hogyan rázzon le. Én hülye meg elmeséltem neki olyanokat magamról amiket másnak nem. Utána persze visszaélt vele, kiírta a vitáinkat a csoportba is. Pedig már ezerszer megfogadtam hogy senkinek nem mondok semmit, de sose tanulok belőle, mindig csalódás a vége. Akkor meg azt érzem, hogy jó volt kiadni magamból. Ez azért van mert közelebb férkőzött hozzám a gyakorlat alatt. Biztos ez volt a célja aztán kiteregeti mindenkinek.

Észrevételem szerint ezen a megyeszékhelyen eléggé nagyképűek az emberek, rosszindulatúbbak mint ott ahol lakom jelenleg és ahol előtte is laktam. Nem azért mert nagyváros, mert laktam nagyobb városban is és ott nem volt olyan.

Meg olyan szakmát tanulunk ahol emberekkel fogunk foglalkozni, és aki egy kicsit másabb, gyengébb képességűek, mert vannak ilyenek is és velük jóban vagyunk, azt kibeszélik és belerúgnak, kinevetik, lenézik. És még én reagálom túl. Hát szerintem nem. Meg mindenhol megkapom hogy elmebeteg vagyok, menjek orvoshoz.

Másik gondom az, hogy egyszerűen nem bírom elviselni, ha más nyaral, csak mert én nem mehetek nyaralni. Olyankor pokolba kívánom az illetőt, és olyan csúnyákat írnék neki. Saját testvéremnek ezt meg is teszem mert egyszerűen nem tudom magam visszafogni, és irritál is mások boldogsága, a boldog embereket megtudnám ölni és miközben ezt írom szétvet az ideg.

Vannak neten is kapcsolataim, ha valakivel összeveszem és felidegesít, annyira ideges leszek hogy életveszélyesen megfenyegetem és végig is gondolom milyen módszerekkel ölöm meg, milyen eszközökkel, néha le is írom. Családon belül is mindenkivel összeveszek, nem tudom fékezni az indulataimat. Káromkodom, valamikor az utcán is hangosan ha ott veszek össze valakivel. Legutóbb a buszmegállóban volt az osztálytársammal akivel régen jóban voltam. Trágárkodom is olyankor, mert jól esik, de általában már nem tudom hová fokozni. Nyugodt állapotban nem használok csúnya szavakat.

A másik az időjárás, ami leginkább nyáron borít ki, olyan helyen lakunk ahol többször van rossz idő mint jó. Most ez a nyár elég forróra sikeredett, de ha jön egy hidegfront akkor egy hétig 20 fok van esővel vagy még annyi se, ez nagyon felidegesít és olyankor tombolok, hatalmas veszekedés robban ki miattam a családban. Télen ezzel nem foglalkozom csak nyáron. Ha facebookon meglátom a csomó nyaralós képet, fel tudnék robbanni és eljátszom a gondolattal hogy nyírnám ki az illetőt, valakinek még írni is szoktam, olyanoknak akik kevésbé szimpatikusak és jól összeveszek velük. Nem tudom magam visszafogni. Tesómmal nem szólunk egymáshoz annyira összevesztünk, mert nem bírom elviselni hogy ő ide-oda megy nekem meg ez nem jár, mert egyszerűen nincs kivel. Őt mindenki szereti, engem meg mindenki utál.

10 évvel ezelőtt hetedikes koromban az iskola ajánlotta hogy vigyenek el pszichiáterhez, elvittek és gyógyszeres kezelésre küldtek volna, de nem egyeztek bele, így nem mentem. Kiskorúként meg beleszólásom sem volt, de nem is akartam menni. Szerintük kényszerbeteg voltam.

Akkoriban híres emberekkel foglalkoztam, mindig mással, ez kamaszkorban még normális is, de én máshogy. Mindig azt mondtam, hogy mennyire utálom őket és gondolatban mindig kínoztam őket. Történeteket is írtam róla. Nem utálatot éreztem ilyenkor, mániás utálásnak hívtam ezt az érzést, amit nem tudok megfogalmazni. Rájuk sem tudtam nézni, de nem azért mert elkapott a hányinger (mert ugye ezt mondtam), ezt se tudom megfogalmazni, kellemetlen volt és zavart. De csak addig míg ő volt a mániám, ha elmúlt, jött a következő. Ettől már megszabadultam, de csak tavaly nyáron.

Már akkor voltak ilyen kényszeres cselekedeteim, pl este 8 kor fél óráig tévét kellett nézni, de ez semmi másból nem állt csak ide-oda kapcsolgattam a zenecsatornák között.

Újabban meg fél 8 és 8 között kell elmenni zuhanyozni, ha később megyek, feszült leszek, ha valaki bemegy akkor előttem, veszekedni kezdek vele, most már be se mennek olyankor, mert tudják, hogy azt nem bírom elviselni.

Pár éve volt olyan nyáron hogy nyolckor kellett felkelnem, ha elaludtam ideges lettem és feszült. Mindig vannak ilyenek, de mindig más.

Nem bírom elviselni a változásokat, mert szorongok és feszült leszek tőle, csak a megszokott dolgokat szeretem. Ha kibillentenek a szokásaimból, idegbeteg leszek és veszekedni kezdek.

Ha most korábban hazaérek akkor 5-ig netezek, ha kicsúszom akkor ideges leszek, de próbálom betartani, fürdésig nem ülök géphez, de ha fürdés után valaki odaül, ideges leszek, mert fürdés után mindenképp gépeznem kell, ami átlagosan 8 és fél 9 közé esik.

Na szóval ilyenek.

12 éves koromban költöztünk el legelőször, azóta éventek, kétévente háromévente csak ingázunk a két város között ami nincs közel egymáshoz. Mindig másik iskolába kellett mennem ezért is meg azért is mert mindenhol utáltak és mindenhol veszekedtem.

Apám szerint normális vagyok, minden csak fejben dől el, csak akarni kell, de nekem ez nem ment. 100-szor próbáltam, vannak jobb időszakaim, de mindig visszatérnek ezek a rossz időszakok, és március óta nagyon feszült vagyok a tanfolyam miatt is amit nem lehet otthagyni, ezért gyakoribbak ezek a rossz időszakok.

Orvoshoz félek menni mert csak gyógyszerekre szoknék rá.

Másik amitől ideges leszek, ha megkérnek valamire, amit nem akarom megtenni, a szivességekre gondolok ideges leszek és azt mondom hogy mindjárt, de közben eszemben sincs menni, de mikor sürgetnek akkor már kénytelen vagyok.

Aztán jönnek hogy semmire se lehet megkérni engem, de amúgy mindig megteszem csak morogva, nemet meg akkor se mondok ha tényleg nagyon kényszer és folyton mindjártozok olyankor.

na meg az olyan emberek ok nélkül elhordom akiknek jobb mint nekem, sikeresebbek mint én, és gyűlölöm ezért őket, amit szóvá is teszek. Mert egyszerűen nem bírom elviselni, ha más boldog és sikeres. Persze ezt nem ismerem el amúgy előttük, de ez így van. Nem tudom elviselni, hogy nekik sikerült, nekik jár, nekem meg nem, emiatt utálom is őket.

Szerintetek kéne nekem beutaló a pszichiátriára? Mert szerintem igen, így nem lehet élni és én is szenvedek is, munkahelyeken így nem fogok megmaradni. Ha valami munkát nem akarok elvégezni vagy kényszer nekem úgy teszek mintha végezném, de közben sunnyogok. Ezt most gyakorlaton vettem észre, össze is vesztem a felettessel, mert mindig csak ültem. Egyszerűen nem akartam csinálni de nem mondtam meg hogy márpedig nem fogom megcsinálni, úgysem tehettem volna meg.

Ja és aszexnek vallom magam, ami szexmentességet jelent, egyszerűen engem nem érdekel és az intimitás sem. Utálom az ölelkezést is, nem is szoktam senkivel. Párkapcsolatra nem vagyok képes és nem is érdekel.

24/L

Segítségre lenne szükségem de a családom nem támogat, egyedül meg nem boldogulok vele. Úgy érzem nem lennék képes önálló életre, ami feszültséget okoz mert már ennyi idős vagyok.