Egyre nehezebb visszatartanom magam attól, hogy megöljem magam, mit tegyek?
Több, mint egy évtizede az öngyilkosság gondolata a mindennapjaim részét képzi. Olyannyira, hogy már egyszer meg is próbáltam, de nem jártam sikerrel. Ironikus módon a saját anyám letudta annyival, hogy biztos kamuzok és talán ez a röhejes (és nekem nagyon fájó) reakciója volt az, ami annyira visszarángatott a valóságba, hogy azóta sem próbáltam meg újra, szimplán állandó jelleggel agyalok rajta, hogy miként kéne és mikor.
Ennek következtében teljesen magamba fordultam és a nagyon szűk családi körön kívül senkivel se tartom a kapcsolatot. Az emberekkel már a legalapvetőbb módon se tudok szinte beszélni, minden energiám felemészti csak az, hogy ne rohanjak el a közelükből vissza a szobám sarkába. Ráadásul ezt nehezíti, hogy felnőtt létemre anyámnál élek, nincs munkám, mert betegesen rettegek attól, hogy perceknél tovább emberek közt kell lenni, úgy tenni, mintha minden rendben lenne... És már csak idő kérdése, meddig maradhatok, utána mehetek az utcára, ha a türelem itthon elfogyott. Nem segít, hogy egy mindentől messze lévő kis faluban élek, és hiába akarok pszichológushoz menni, ha nincs. Tudom, hogy kell nekem, hiszen ez nem normális állapot.
Lassan az utolsó visszatartó erőm az, hogy van két húgom, egyikük 12, másikuk 7, és az idősebbik egyedül velem van a családból jó viszonyban, és ha én megölném magam, ő is követne engem, mert számára sincs senki.
Nem merek a faluban senkihez se fordulni segítségért, mert ez a család sokat ad a "de boldogok vagyunk" látszatra.
Napi szinten megvitatom magamban, hogy mindenkinek jobb lenne, ha nem lennék. Szinte senkinek sem tűnne fel, nem is emlékeznének rá, hogy voltam... de ilyenkor eszembe jut húgom. Ennek ellenére már ezzel is egyre nehezebb, hogy ne tegyem meg.
Úgy érzem, mintha egy gödörben lennék, ahonnan már nem is akarok kiszabadulni.
Sok minden történt a múltamban, ami okozhatta, hogy ilyen vagyok most. Olyan szegény családba, olyan szülők második gyermekeként születtem, akik nem akartak engem. Az abortuszt nem tudták megfizetni, így megtartottak, de azért apám egy életre lelépett születésem előtt és sosem keresett. Saját magamat érzem ebben bűnösnek annak ellenére, hogy tudom, hogy nem az én hibám.
Anyámnak nem volt (és nincs mai napig) saját lakása, úgyhogy az ő apjához költözött velünk (azt nem értem, hogyha nem akart, akkor miért tartott meg, de rettegek megkérdezni tőle; elég fájdalmat okoz az, hogy tudom, sosem akart engem). Papám egy alkoholista, agresszív ember volt, ezért mindenért vert minket, legyen akár jogos, akár nem. Anyám meg mindig szinte távol volt a háztól.
Az óvoda, iskola számomra gyakorlatilag hasonló élményekkel telt. Bántottak és rettegtem, még a saját testvérem is uszított másokat rám. Gondolom, szégyellte, hogy a testvére vagyok.
A kérdésre, hogy miért nem védtem meg magam: gyáva voltam és vagyok. Sose mertem volna másokra kezet emelni, nemhogy még komolyabban bántani is bárkit. Féltem mindentől. A következményektől, a fejüket elfordító gyerekektől, tanároktól, a mindenre magasról tevő óvónőktől, még a szimpla beszédtől is rettegtem egy idő után. Olyan ritka volt a kedves szó, hogy attól könnyekben törtem ki, ha valaki minden bántás nélkül egy "Szia!"-t mondott.
Mindez ismétlődőtt újra és újra, nem számított, hogyha már másik iskolába vagy tanfolyamra jártam, ugyanez történt. Tudom, hogy ez az én hibám elsősorban, hiszen ezzel a legkiválóbb célpontot nyújtottam számukra, de akkor is eléggé megsebzett ahhoz egy idő után, hogy megpróbáljam megölni magam. Nem akartam, hogy takarítani kelljen sokat utánam (vér), ezért inkább rengeteg gyógyszert szedtem be. A mai napig emlékszem rá és sosem feledem, hiszen pont a születésnapomra esett a gólyaavató és már előre megkaptam a fenyegetéseket, hogy rettegjek - és rettegtem. Eléggé ahhoz, hogy a családom által majdnem minden évben elfeledett születésnapomon nem akartam a szokásosnál is rosszabbat átélni.
Az egyetlen, amit nyertem az egészen, hogy arra az egy napra nem kellett látni azokat a szemeteket. Sokszor agyalok rajta, hogy újra meg kellene tegyem, hiszen ezúttal tudom, hogy többet kéne bevegyek, de egyelőre még annyi józan eszem maradt, hogy ne tegyem meg.
Mióta kijártam az iskolát és utána még két tanfolyamot, azóta vagyok abban az állapotban, hogy itthon vagyok és embereket is csak szükséges esetben látok.
Tudom, hogy munka kellene, mert pénz nélkül semmire sem jutok, de már az elveszi szinte minden energiám, hogy ne csináljak semmit magammal. Mentálisan nagyon leépültem, már néha alapvetőbb dolgokat sem vagyok biztos, hogy kellene megcsinálni (pedig pár évvel ezelőtt még ha más nem, a memóriám és a felfogóképességem elég jó volt ahhoz, hogy tanulás nélkül az egyik legjobb tanuló legyek, miközben a mostani állapotban a legrosszabbak közt lennék). Gondolok itt olyanra, hogy pl egy mosógépet beindítani - régen tudtam, mostanra meg minden lépést minden egyes alkalommal meg kell mutatni és vagy kétszer utána még elmagyarázni, mire sikerül arra a pár másodpercre megértenem.
Már csak arra vagyok kíváncsi, hány év kell húgomnak, hogy szégyellni kezdje, hogy a testvére vagyok?
Évek estek ki az emlékezetemből, alig emlékszem a leírtakon kívül bármire a múltamból, mégis úgy érzem, hogy egy hatalmas tátongó és fájdalmas ürességként lassanként felemészt. Talán egyszerűbb lenne meghalni, de mégis néha ott egy kis hang, ami az utóbbi években vitt tovább azt suttogva, hogy várjak még vele.
Nem tudom már tényleg, mit kellene tegyek. Így nem lehet leélni az életet, de míg mások álmokat hajkurászva képesek előre menni, addig én csak vagyok. Nincsenek már álmaim, vágyaim.
A kérdést már hónapok óta terveztem feltenni, de gyűjtenem kellett a bátorságot, hogy ennyit meg merjek tenni, és végül az vett rá, hogy túl sokáig kellett emberek közt lennem és visszatartva a menekülési kényszert itthon bőgtem minden ok nélkül egyedül.
És miközben gyakran így oktalanul sírok, rájövök, hogy nekem van a világon a legkevesebb okom sírni. Mire fel sírok én? Annyi ember van, akiknek tényleg olyan problémái vannak, amiket én ki se bírnék, mégis ezeken lovaglok, és csak jobban rántom magam belefelé az öngyűlöletbe. Néha vannak perceim, mikor fel tudom fogni, hogy milyen rossz hozzáállás ez és valahol tisztában vagyok vele, hogy lehetne és kellene is ezen változtatni, inkább már tudattalanul is visszatérek az egyetlen ismert útra.
Magamban számtalanszor vitázom, mintha két hang szólna egyszerre a fejemben két különböző véleménnyel. Akarom, hogy segítsenek, mert egyedül képtelen vagyok, de közben nem is akarom, hogy segítsenek, és csak szeretném, ha mindenki hátat fordítana nekem, elfeledve, hogy valaha is léteztem. A legapróbb dolgon át a nagy dolgokig minden hasonlóan megy végbe a fejembe, és kivétel nélkül a negatív, elutasító, tagadó hang győz.
És így, ezt leírva abban sem vagyok biztos, hogy valóban akarom, hogy segítsenek, de mégis kíváncsi vagyok, hogy tud-e valaki többet mondani annál, hogy "Hát ez ilyen, oldd meg" "Kamu" "A mi időnkben is voltak, akik szomorúak voltak, de túlléptek rajta" "Ne mondj ilyeneket hangosan!" meg hasonlók (mert volt egy pár napig tartó próbálkozás, mikor próbáltam segítséget kérni).
Mindenesetre... köszönöm, ha rászántad az időd és elolvastad.
Keress munkát! Akármilyen munkát, vannak olyanok, ahol munkásszállást is biztosítanak, vagy ha nem, akkor bérelj egy szobát.
Van TB alapon pszichológus, el kell menni a pszichiátriai szakrendelőbe, illetve konkrét öngyilkossági gondolatokkal bemehetsz a kórház pszichiátriai osztályára, és ott van pszichológus is.
A kérdésesből nekem egyből az esett le, hogy nagyon hasonló helyzetben vagy hozzám.
Elvesztettük az önbizalmat, akaraterőt (és kitartást) a változtatáshoz - és így inkább benne marad az ember a biztos "rosszban" - mert azt már úgy ahogy megszokta. Közben pedig kilátástalan, és félelmetes az egész - mert így ugye az egész élet nem vezet sehova... Ez egy ördögi kör - ahol egyre, egyre, és egyre csak kevesebb ereje (tere) marad az embernek a változáshoz. Végül elfogy minden "erő" és jön a depresszió, szuicid gondolatok, és az önsanyargatás.
Hát az a helyzet hogy én sem tudtam az egészből (messze sem kijönni) de kicsinként tudtam "javítani" valamicskét a helyzeten. Mivel én is nagyrészt egy szobában éltem le az életem jelentős részét, elkezdtem egyénileg meditációt gyakorolni. Próbáltam elengedni mindent, és minden vágyat (még azt is hogy jobbá tegyem az életem) de aztán ez sok-sok év után sem úgy sikerült ahogy azt eleinte elképzeltem. Nem sikerült elmenekülnöm önmagam, és a világ elől. Viszont valami változott. Lehet aztán nem is a meditáció miatt közvetlenül, hanem mert valamiért lett újra "terem" a változáshoz. Csak (~ ezt kb így lehet elképzelni) akkoriban annyira nem volt kitartásom hogy beállítottam mondjuk 10 percet az órán, és nem tudtam végig ülni - egy székben. (Semmit nem tudtam végigvinni amit elterveztem.) Viszont mikor elhatároztam hogy bármi történjék is végigcsinálom, akkor egyre könnyebb volt tartani magam az előre lefektetett "határokhoz". Állandó jelleggel nagyon (de tényleg nagyon) kicsi célokat tűztem ki - azért hogy mindenképp el tudjam őket érni. Az emberi kapcsolataim is, néha csak úgy tök véletlenül változtak (így nem igazán mi lett volna ha..)
Lényeg a lényeg hogy a belső hozzáállásunk ingen komolyan kihat úgy mindenre. Valahogy Neked is egy kicsi akaraterő/kitartás kéne ahhoz hogy az elején csak kisebb változások jöjjenek. Lehet pár év múlva olyan életed is lehet, amit most el sem tudsz képzelni.
Sajnos konkrét tanácsokat én sem tudok adni. Azt csak Te tudhatod hogy hol vannak az egésznek (helyzetnek) a gyenge pontjai. Azt ahol ki tudnál valahogy törni az egészből.
Másfél órán át próbáltam leírni normálisan, hogy ne egy zavaros katyvasz legyen, amit két nap múlva már én se értenék, nemhogy azok, akik esetleg olvassák. Azt kívánom, bárcsak szépirodalmi mű meg kamu lenne. Megértem, hogy azt hiszitek, hazudok, talán a helyetekben én is azt hinném. (Egyébként régen történeteket írtam, és ennek hatása, hogy tudok még mondatot alkotni. Börtönbe velem.)
Próbáltam elmagyarázni a miérteket, de minek? Akkor is kamu lenne, ha egy szót se írnék oda, hiszen a saját anyám se szarta le. Nem mentem kórházba pont ezért, mert szerinte kamu és a kamura minek hívni mentőt?
Még jó, hogy később addig hánytam, hogy már a végén nem volt mit kihányni. (Nem mondom, hogy nem lett meg a következménye, életem végéig nyöghetem azokat.)
#8 Ez máris több, mint amit reméltem kapni, meg fogom próbálni, köszönöm. Remélem, hogy minél hamarabb nálad minden rendbe jön és jó életed lesz.
Igazad van egyébként... tényleg nincs bennem semmi akarás. Sose volt sok, mindig próbáltam kihátrálni mindenből.
Tisztában vagyok vele, hogy szükséges, mégis megtenni nehéz és nem vagyok benne biztos, hogy akarom. De megpróbálom.
Köszönöm #8
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!