Mi van velem, kihez fordulhatnék? El fog ez múlni valaha?

Magányos vagyok, miközben mindenki mellettem van.

Boldogtalan vagyok, miközben reálisan átgondolva, csodás életem van.

Ha egy napig de csak egyetlen napig teljesen egyedül vagyok, már olyan szinten jönnek a depresszív, olykor szuicid gondolatok hogy nem bírom elviselni. Nem tudom elterelni a figyelmemet se.

Úgy érzem, folyamatosan szociális ingerek kell érjenek, hogy ne érezzem magam totál magányban.

Mindenki tudja hogy nehéz időszakot élek, szüleim, barátaim, mindenki támogat. Mégis azt érzem, senki nem képes megérteni engem. Elfogadják hogy ez van és próbálnak segíteni, de nem értik hogy mi történik és főleg hogy miért. Én sem.

Bár azért van pár ötletem, mely traumák vezettek ide.

Iskolapszichológushoz (végzős vagyok középiskolában) is jártam pár alkalom erejéig, de ott is azt tapasztaltam, hogy annyira kuszák és sokszor ellentmondásosak az érzéseim, gondolataim, hogy beszélni se tudok róluk. Nem értett a pszichológus sem. Illetve félreértett, de nem az volt a problémám amit ő hitt. És nem tudom magamat megértetni senkivel ezért senki nem tud segíteni.

Nem az önkifejezéssel vannak problémáim, a művészetben manifesztálom magam, de mintha be lennek zárva saját elmém börtönébe (igen, tudom, ez kissé "Babits-os").

Ugyanakkor, időnként nagyonis jó kedvem van, mindent szépnek látok, élvezem az életet és nincs bajom az önértékeléssel sem, elégedett vagyok önmagammal és az életemmel. Ez néhány napig tart. Vagy egy napszakban.

Laikus vagyok a pszichológiában/pszichiátriában, de nem szeretném ráhúzni erre a bipoláris zavar gyanúját, sajnos ma már sokan dobálóznak ezzel a súlyos mentális betegséggel csak úgy, diagnózis nélkül. Én nem akarok. De hazudnék ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben. Mint ahogy sok minden más is.

A baj viszont az, hogy nem tudok csak úgy megnyílni, kitárulkozni bárkinek. Egy idegen pszichológusban főleg nem tudok megbízni. Segítségkérésig még eljutok, de aztán semmi bizalmam nincs felé, összetör az érzés hogy teljesen sebezhető és kiszolgáltatott vagyok előtte.

Nem tudom, mit tehetnék. Nem akarom magamat sajnáltatni, sőt: szeretném ha ez elmúlna és élvezhetném az állítólagos legszebb éveimet...

Kérek mindenkit, hogy a "csak hisztis vagy", "tini vagy, majd kinövöd" jellegű megnyilvánulásokat hanyagoljuk, nem véletlenül írtam ezt egy anonim oldalra, hanem azért mert ilyen szinten el vagyok keseredve és tanácstalan vagyok.

A segítőkész válaszokat pedig előre is köszönöm!

19L