Hogyan lehet kezelni az örökös, belém rögzült irigységemet, féltékenységemet? (ezzel a témával kapcs. jöhetnek könyvek is!)

Nem állandóan van, inkább úgy mondanám, néha előjön belőlem.

Egész gyerekkorom alatt azt éreztem, hogy nem vagyok fontos, nem mondhatom ki a vágyaim. Félénk voltam és utálatosnak éreztem magam, mert mindig figyeltem akartam (kisebb testvéreim mellett nem nagyon kaptam).

Emlékszem, hogy még az ovis legjobb barátnőmnek is "csúnyát" mondtam néha, mert a szülei foglalkoztak vele. Általános iskolában egyáltalán nem voltam népszerű, nem beszéltem, senkiben nem bíztam.

Aztán tinédzserkoromban (középiskolai évek) elkezdtem kinyitni az érzéseimet, ami leginkább a nagybetűs HARAG formájában jött ki belőlem. Olyan barátokat szereztem, akik szerencsétlenebbek, mint én, hogy ne érezzem magam csődtömegnek mellettük. A népszerű emberektől tartózkodtam, és azt gondoltam, jogtalanul egyszerű életük van. Azoknak, akik szeretetet, anyagi biztonságot kapnak.

Igazából most, huszonévesen jöttem rá, hogy foglalkoznom kellene magammal, és nem másokat nézegetnem. Úgyhogy ez alapján elkezdtem dolgozni a barátságaimon, a párkapcsolatomon, jó társaságba kerültem és elkezdtem azt tanulni, amit szeretek.

És hiába tudom, hogy semmi értelme, mégis néha hatalmas irigységet érzek. A kedves Facebook nevű boldogság- és sikerességmegosztó oldal folyamatosan kipiszkálja belőlem az elégedetlenséget magammal.

Például: van egy lány az ismerősi körömben, nagynéha találkozok vele. Egy nyitott spirituális lány, aki megtalálta a hivatását, folyamatosan utazik, érdekes jelenség, mindig körbeveszik az emberek és mindenhova hívják. Izgalmas nyitott kapcsolatai vannak, sehol nem köti le magát, mindent alárendel a szabadságának. És az emberek imádják.

Amikor ez a lány 2 napot a közelemben volt, egyszerűen szinte megszűntem létezni. Ezt mások is észrevették. Nem éreztem magam érdekesnek, szerethetőnek, és csak azt vártam, mikor megy már el.

Amúgy megpróbáltam vele összebarátkozni, de egyszerűen nem tudtam érdekes lenni számára.

És azóta utálom. Meglátom egy képét a Face-n és valami nagyon rosszat érzek. Utálom, hogy ilyen nagy könnyelműséggel hirdeti a nagy szeretetet, és hogy habzsolja az életet, ami nekem sohasem jutott.

Nekem vannak kötöttségeim, amikhez tartom magam: van egy kutyám, egy párkapcsolatom, keresem az utamat a nagyvilágban, szeretnék valami stabil pontot. Nehezen barátkozok, mivel egy nyugodtabb temperamentumú, nehezen megnyíló ember vagyok.

Szóval velem szemben kib*szott nagy pofátlanság egyes emberek könnyelmű létezése és boldogsága.

Nem tudom, hogy békélhetnék meg magammal?

Mindig van, aki jobb nálam. :(