Mennyi fájdalmat bír el szerinted az ember anélkül, hogy beleőrülne?
Nem állítom, hogy velem a világ legrosszabb dolgai történtek meg, de elég kellemetlen gyerek/fiatal korom volt. Az apám alkoholista volt, anyukám gyógyszerfüggő mellé erős anyagi gondjaink voltak. 13 évesen rossz társaságba keveredtem, 15 évesen megerőszakolt 4 olyan fiú, akikben bíztam, mert azt hittem tényleg kedvelnek. Aztán depressziós lettem, vagdostam magam, bár öngyilkos sosem akartam lenni, mert nem a halálra vágytam, csak jobb életre. 18 évesen egy buli után beszálltam egy autóba pedig tudtam, hogy ivott a sofőr, egy villanyoszlopnak csapódtunk és a legjobb barátnőm 2 hét kóma után örökre elment. Ezután pszichológushoz jártam, aki valamennyit segített, de ezek az események mai napig rettenetesen fájnak. 26 éves vagyok, minden nap gondolok az elhunyt barátnőmre, a tárgyalások szörnyű pillanataira, az estére amikor a barátaimnak hitt emberek bántottak, és hogy a szüleimet sosem érdekeltem...
Nem sajnáltatni szeretném magam, sok mindenben hibás vagyok és nem foghatom arra, hogy nem volt anyukám és apukám, akik jó utat mutathattak volna, hisz a baleset előtt magamtól kellett volna jó döntést hozni, nem kellett volna 15 évesen olyanokkal barátkoznom, akik másokat bántottak, mert törvényszerű volt, hogy engem is fognak. Azok után, ami a barátnőmmel történt tudom, hogy az élet legnagyobb fájdalma az, ha egy szülő elveszíti a gyermekét, nem tudom hogyan lehet ebbe nem beleőrülni. Néha már én is azt érzem, hogy ez a sok rossz emlék annyira felőröl, hogy nem bírom ki. Pszichológusnál másfél éve voltam utóljára, de a covid miatt félbeszakadt és jelenleg már nem is érzem úgy, hogy igazán segítene, a pszichiáter meg főleg nem, mivel mindent kedélyjavítókkal akar megoldani.
Nektek volt már olyan az életetekben, hogy azt gondoltátok ebbe beleroppantok idegileg?
válasza: válasza: válasza:Szerintem lelkialkat és habitus függő, hogy ki mennyit bír. Amikor születtem, az ikertestvérem elhunyt, s nekem is mindig azt mondja Édesanyám, hogy: "[...] az élet legnagyobb fájdalma az, ha egy szülő elveszíti a gyermekét [...]." - ő például úgy dolgozta ezt fel, hogy tudatosította, nekem ugyanúgy szükségem van rá a történtektől függetlenül.
Az én életemben is voltak/vannak nehezebb időszakok, - a gimnázium végén voltam nagyon a padlón - akkor majdnem sikerült halálra innom magam... Hasonló a túlélési stratégiám, mint Édesanyámnak, próbálok arra fókuszálni, hogy mennyi "dolgom" van még, arra gondolni, hogy még mennyi (jó) dolog várhat rám...
Nagyon izgalmas Batman-képregény egyébként a 'Gyilkos tréfa', nagyon élveztem olvasni, épp ezt feszegeti, hogy mennyi negatív impulzus kell ahhoz, hogy az ember megörüljön...
válasza:Nekem is nehéz gyerekkorom volt, és eljutottam korábban arra a pontra, hogy teljesen érzéketlenné váltam, és a lelkem üres volt. Azt hittem, hogy ez a megoldás, és így meg tudom magamat óvni az életben a későbbi csalódásoktól. Ez működött is, viszont semmit sem tudtam ilyen állapotban őszintén élvezni, az életem egy szürkeség volt egészen addig, amíg megismerkedtem olyan emberekkel, akik hosszú idő alatt, de kizökkentettek ebből, és kezdtem meglátni az életnek a szépségeit is, nem csak azt, ahonnan jöttem.
Ezelőtt sokat foglalkoztam én is önfejlesztéssel, ami arra jó volt, hogy megértsek emberi szituációkat és érzéseket, illetve arra, hogy megismerjem magamat, hogy mire is van szükségem, miben vagyok tehetséges, hova induljak el az életben, stb.
Ezekkel mind megérte foglalkozni, azonban végső soron szerintem a legnagyobb hatása a minőségi kapcsolatoknak van, lévén, hogy az ember társas lény, és ha mások elismerik, törődnek vele, és megmutatnak neki olyan dolgokat, amelyeket magától nem próbált volna ki, ezek egy sokkal pozitívabb életszemlélethez vezethetnek, és segítenek belátni, hogy nem minden olyan sötét.
Szerintem ezek sokkal többet érnek, mint a pszichológusok/pszichiáterek, és a megoldás valóban nem az antidepresszánsban rejlik. Ha esetleg volna kedved beszélgetni, én szívesen meghallgatlak privátban, hátha mosolyt tudunk csalni egymás arcára.
26/F
válasza: válasza: válasza: válasza:Arra programoztak minket, hogy konkrétan bármit kibírjunk.
Az emberek, akik nem voltak még bántalmazó kapcsolatban is azt mondják, hogy ők ezt biztos nem viselnék el. Aztán ha benne találják magukat, beetetési időszak és a kialakult szerelem után, akkor elviselnek mindent csak azért, hogy újra jöjjön a kedves, mézédes időszak. Ez tipikusan az a szituáció, amikor abban kell inkább határt húznunk, hogy ne tűrjünk többet, és lépjünk ki.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!