Extrém nárcisztikus apám volt, ma már 33 éves felnőtt férfi vagyok. Hogyan lehet túllépni a sérelmeken?
Apám sosem bántalmazott fizikailag, verbálisan annál inkább. Rettegtem tőle, de tiszteltem. Nem mertem nem tisztelni. Teljesen a maga képére akart formálni, csak egy példa a sok-sok ezer közül:
pl. nem hallgathattam azt a zenét, amit szerettem volna és nem hordhattam úgy a hajam, ahogy a kortársaim. Mivel apám a 60-as 70-es években volt fiatal, így csak azok a zenék jöhettek nála számításba, minden más az egy hitvány sz°r volt. Hosszú hajra kényszerített, még fiatal felnőttként is, amikor fodrásznál voltam akkor leblamált, gúnyolt, mindennek elhordott. Minden szempontból átformált, máig úgy érzem hogy nincs egyedi kiforrott személyiségem. Apám meghalt 8 éve, de a hatása máig tart. A család és a rokonság nem ért velem egyet, szerinte apám egy angyali jó ember volt és én látom rosszul a dolgokat. (A családom szerint ugyanis kb. csak a fizikai erőszak számít bántalmazásnak, számukra fekete és fehér a világ)
Szó szerint mindenben más akarok lenni mint ő. 25 éves voltam a halálakor. Mióta meghalt, más a hajam, a zenei ízlésem, a politikai nézeteim, szakmát váltottam, egyszóval a teljes értékrendem megváltozott. Szomorú kimondani, és szégyellem is (ezt névvel sose vállalnám) de valamilyen szinten a halála óta szárnyalok, nincs gúsba kötve a kezem. Mindamellett lelki nyomorékká tett, sajnálom a kidobott 25 évet, mert most úgy látom hogy a nevelésének 10%-a volt hasznos, a 90%-a az egy lelkiterror volt.
Mit lehet tenni, hogy túl legyek a múltanom, és ne ezen rágódjak? Hogyan lehet a múltat megbocsátani egy rég elhunyt apának?
válasza:Nem szégyen kimondani, hogy most szárnyalsz.
A legfontosabbat, a nagyját a saját magad elvárásainak megfelelő átalakítást már megtetted. Ha ez a mai éned te vagy, nem csak lázadás apád ellen, akkor a munka 80%-a kész.
A feldolgozáshoz pszichológus kell.
válasza:"Rettegtem tőle, de tiszteltem. Nem mertem nem tisztelni." Akkor végülis nem tisztelted, mert nem volt tiszteletedre méltó.
"A család és a rokonság nem ért velem egyet, szerinte apám egy angyali jó ember volt és én látom rosszul a dolgokat." Ennek tudatában viszont minimalizálnám a kapcsolatot a családdal.
"Szomorú kimondani, és szégyellem is (ezt névvel sose vállalnám) de valamilyen szinten a halála óta szárnyalok, nincs gúsba kötve a kezem." Ne szégyelld, hiszen nem választjuk a szüleinket, rokonainkat.
"sajnálom a kidobott 25 évet, mert most úgy látom hogy a nevelésének 10%-a volt hasznos, a 90%-a az egy lelkiterror volt" Nekem úgy tűnik, kifogtál egy különlegesen balf-sz apát. Sajnos ez általában úgy működik, hogy:
-Észreveszünk olyan dolgokat a szüleinkben, amik ellenszenvesek, akár nevelésileg, vagy személyiségjegyeket...
-Megfogadjuk, hogy mi majd jobban csináljuk a nevelést!
-Mikor saját csemetéinket neveljük, kínosan odafigyelünk a korábban említett dolgokra, de másokat elszúrunk.
Ha a család ennyire feketén-fehéren látja a világot, akkor valószínűleg te is tökéletlen maximalista lehetsz. Próbáld meg elfogadni, hogy lehet, hogy 90%-ban igazad van.
Felnőttkorban már nem kötelező a családdal tartani a kapcsolatot. Just saying...
"Hogyan lehet a múltat megbocsátani egy rég elhunyt apának?" Kemény dió! De miért kéne megbocsátanod? Ő nem kérte, te akarod.
Egyébként pszichoterapeutához érdemes fordulnod.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!