Hogy viselnétek el 21 év magányt?

Otthon 18 éves koromig egy diszfunkcionális családban nőttem fel. A lelki terror legaljasabb módszereivel kínoztak és akkor még finoman is fogalmaztam. Az, hogy születésem óta csak annyit mondtak, hogy mindenki utál még a legenyhébb dolgok közé tartozik, de fenyegetőzött már a saját anyám nekem öngyilkossággal is. Ami ebből következik, hogy gyerek korom óta egy visszahúzódó, félszeg gyerek voltam aki tipikus áldozat típus tele magatartási gondokkal.

Minden közösségben automatikus céltábla voltam és vagyok a mai napig. A munkahelyemen másfél év alatt annyit kellett elviselnem néhány kollégától, hogy más már leugrott volna a 10-ről. A gyerekkoromat is magányban töltöttem - főleg mivel eleve halálfélelmem lesz amint barátkozni kell, de amúgy se sokan keresték a társaságomat - és a felnőtt életem is eddig így telik. Se barátok, se család (elköltöztem, pontosabban kidobott anyám 18 éves koromban otthonról), se barátnő. Apám az egyetlen akivel jó a viszonyom. Nincs senki más, e úgy érzem, hogy már nem is lennék képes senkivel se kapcsolatot teremteni.

Sajnos mentálisan megviselt ez az egész, 14 éves korom óta folyamatos lejtmenetbe vagyok, mostanra elértem oda, hogy a depresszió a legenyhébb dolog a listán, van itt szorongás és PTSD is meg személyiségzavar. Talán már csak a skizofrénia hiányzik. Rengeteg terápián és szakembernél voltam, ezek közül 1 volt hatásos de csak annyira, hogy kimertem menni az utcára és eltudtam menni dolgozni, de rengeteg erőt emésztett fel a saját személyiségem felülírása. Barátok nuku továbbra is, és ugyan úgy basztatva vagyok. A munkahely még tovább rontott, mert még félősebb és gyávább lettem, még inkább megtanultam nyelni és belesüllyedtem újra depibe.

Mit tehetnék? Amíg dolgozom addig oké, mert lefoglalja a gondolataim. De amint jönnek a szabadnapok előtörnek a traumák, a depresszió és az elviselhetetlen magány és az öngyilkossági gondolatok is. A stresszt se bírom, múltkor egy apró stressz ért és órákig fájt és ment a hasam... :(