Frusztrált vagyok, életunt, és nem tehetek ellene semmit. Mit kezdjek ezzel? Mikor fogok teljesen immunis lenni a külvilágra?

Már várom, hogy mikor őrülök meg. Csak bámulni akarok magam elé, és nem tudni semmiről, de ez aligha sikerül.

Kezdjük azzal, hogy nálunk mindennapos a veszekedés, vagy ha nincs is veszekedés, akkor jön az az állandó kínos csend, amikor ha megszólal az ember, a másik már robban is.

Olyan dolgok miatt képes veszekedni velem az apám, hogy túl sok levest főztem, meg hogy kínjába eszi. (4 litert csináltam 3 főre.)

Aztán talál megint egy újabb fogást rajtam, kitalálja, hogy semmit nem csinálok egész nap. Teljesen ellentmondásos ökörségeket hord össze, csakhogy levezesse rajtam a feszültségét. Anyámnal nincsenek meg jól, persze hogy a gyereken kell csattannia mindennek.

Testvéreimmel nem vagyok jóban, ők a barátjaiknak élnek, nem a családnak, ha rájuk írok, nem reagálnak.

Itthonról nem engednek el a szüleim még sétálni sem, legalábbis nem mindig, mindenféle indok nélkül megtiltják.

Akármit találok ki, akármilyen tevékenység jut eszembe, egyszerűen NEM ENGEDIK, esküszöm, hogy rosszul vagyok.

Legszívesebben megszöknék itthonról, elmennék egy erdőbe és letelepednék. Nyugalmat akarok, egyedüllétet, hogy senki ne szóljon hozzám, ne irányítsanak, mert teljesen befásulok.