Ezek a tünetek a borderline miatt lehetnek, vagy csak simán éretlenségről vagy másról van szó?

Kaptam egy diagnózist borderline-ról Tündérhegyen, de amikor olvasom a tüneteket, akkor nem igazán érzem, hogy passzolnának rám. Nincsenek pl. dühkitöréseim, az érzelmeimet mindig egyedül élem meg. Nagyon frusztrált, nagyon haragos vagy épp teljesen elveszett tudok és szoktam is lenni, de nem vagyok kiszámíthatatlan és teljesen jól funkcionálok társaságban. Kifejezetten megfontolt vagyok és józanul állok dolgokhoz.

Viszont: nem merek meghozni nagy döntéseket, igent mondok arra, amit nem akarok és nemet arra, amire titokban vágyom. Olyan érzés, mintha lenne egy belső személyiségem, amihez egyszerűen nem férek hozzá, akiről csak én tudom, hogy létezik, és azt érzem, hogy az a valódi önmagam, de a döntéseim és a szavaim egyáltalán nem ezt tükrözik. Aki kívülről lát, az teljesen máshogy képzel el, mint amilyen én tudom, hogy valójában vagyok. Olyan, mintha ez az énem túl mélyen lenne eltemetve, és nem is lenne valódi identitásom, hanem mindig egy adott társaság legharsányabb vagy legsikeresebb tagjának a viselkedését másolnám. Mintha magamra kényszerítettem volna egy szerepet, amiből nem tudok kibújni, és ez a szerep a kishitűségről és a bármilyenné és bármivé válás elkerüléséről szólna. Mintha nem élném az életem, csak kívülről nézném, és közben szenvedek, mint a kutya. Nincsenek hosszútávú, gondosan felépített dolgok az életemben, csak sodródom, és állandóan abban bízom, hogy valamilyen élmény vagy környezetváltozás hatására ez megváltozik a jövőben (ez irányba egyébként teszek lépéseket, és valami lassú változás szerintem azért látszik, de túl lassú). Azért okoz ez számomra szenvedést, mert egyébként egy kreatív, intelligens, tehetséges ember vagyok. Nem azért nem működik az életem, mert ezek ne lennének meg, hanem mert mindent elidegeskedek vagy túlgondolok, vagy feladok, mert nem önazonos döntésből született.

Olyan, mintha a kockázatvállalós, merész, hittel rendelkező énem eltemettem volna, és a neurotikus, aggódós énem lépett volna a helyére (ez nagyjából a két szülőmet írja le).

Jártam pszichoterápiákra, de valahogy mindig kicsúszom a megoldás elől. Úgy érzem, hogy valami gyökere van ennek, amit nem sikerül megcsípni.

Azért nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, mert amennyire tudom, a borderline-osoknak kifejlesztett terápia nem az életút megtalálásában segít, viszont sima pszichoterapeuta magától úgysem fogja belátni, ha nem tud segíteni rajtam, és már éveket töltöttem el haladás nélkül.