Mit tehetnék ha totálisan, végérvényesen kiégtem és belefáradtam mindenbe? (többi lent)

25 éves vagyok. Munkanélküli, pályakezdő. A legrosszabb kombináció. Problémám kettős természetű. a sajátom és úgy kollektíve a mi közös problémánk.

A középosztály legaljába születtem, a proli előtt egy fokkl lévő társadalmi rétegbe. Anyukám sok küzdés árán éppen hogy szinten tudott tartani minket. Sok lemondás, spórolás, akciós áruk, kinai ruhák stb. Ennek ellenére érdeklődő voltam mindig is.- és itt kezdődnek a problémák. Globálisan is és Magyar vonatkozásban is. Globálisan: nyugaton a nagytőke teljesen csúcsrajár, kizsigereli a dolgozókat, igaz nem mindegyik. De a legtöbb igen. (A magyar főnök a legrosszabb ordibál és aláz.) Ha visszagondolok már kiskoromban is volt valami érzésem, hogy én nem akarok iylen életet. Ez az érzés a kiégésem időszakában teljesedett be. Nem látom értelmét az életnek: az alsóbb társadalmi osztályokban. Azt a maradék is illúziót amit a kádárrendszer adott azt is elvették... Az áhított kapitalizmus megmutatta igazi arcát, mára. Szerintem külföldön még csak-csak megélnék, elélnék ha kiégnék is, de itt Magyarországon aztán tényleg nincs semmi. Semmi! A legjobb munkakörben is 120-130 e-t kapsz kézhez, abból éppen hogy a felszínen maradsz. Ha hitel van azt is fizetni kell. Spórolni nem lehet. És mindig valahogy életben tartják a rendszert. Milliók mennek tönkre, de az nem fontos. Sehol nem adtak/ kaptam életpálya modellt vagy mintát. Senki nem tanított meg logikusan életet/ karriert építeni. Van egy kb 4-es értségim sima gimnáziumi és egy szakmám. De ezek nem jók semmire. Szakmát is úgy választottam, hogy amit szívesen csinálnék, ami hozzám közel áll... Tehát érzelmileg választottam nem ridegen és számítón. Pedig lehet ezt kellet volna. Egymás után pályázom az állásokat de semmi. Most már nem is tudom mitől félek, attól, ha nem vesznek fel sehova, vagy ha felvesznek és én is bekerülök a véget nem érő sehova sem vezető mókuskerékbe, a munkahelyi stresz-piramis játékba...

Nem látom a horizontot, a kiutat az alagútból. Társkeresésben sem vagyok sikeres. Soha nem volt barátnőm, így majdnem 30 évesen. Régen depressziós voltam, de most hogy mellőzöm az embereket és különösen a nőket kezdek regenerálódni, helyrejönni lelkileg, már amennyire egy kiégett ember tud. Próbáltam lányokkal őszintén, filozofikusan beszélgetni a világ dolgairól már amikor a tinder segítségével összepasszoltam valakivel, de elhajtottak mert nem osztottam a hurráoptimizmusukat, a rágógumi illatú buborék világukat. Többnyire én beszéltem és kérdeztem ők alig, pár szóval válaszoltak. Gimiben sem volt sikerem, mert vállaltam az akkor még keresztény elveimet. Kiközösítettek, mert nem cigiztem, nem ittam... Viszonzatlan szerelmim vannak, amik tovább csorbították a jövőről való elképzeléseimet. Azt meg kjell jegyeznem kétszer volt "randim" egy szer szánalomból eljött velem a csaj majd miután meghívtam és ettünk közli hogy nem vagyok az esete. Másik lányról meg kiderült hogy Jehova tanú és mivel én katolikus vagyok (névlegesen) így semmi nem lehet közöttünk... Ez a kettő volt, de mindkettő rideg és hideg találkozó volt, nem volt benne semmi köszönet. Nem is nevezném randinak. Sose kaptam jeleket a nőktől. Sose öleltek meg és sose érdekeltem senkit igazán. Sőt sokszor ezek a lányok meg is aláztak: kiröhögtek gimiben hogy szűz vagyok és sose lesz senkim. Sokféle frizurát és szakáltípust kipróbáltam, valószínűleg ronda vagyok... A szüzességemet 5 éve egy hivatásossal vesztettem el.

Mikor láttam régebben párokat, strandon ma már fiatal családokkal érzem azt hogy legszívesebben belelöktem volna őket gyerekestül a medencébe, egy r*hadjatok meg! felkiáltással. - Körülöttem mindenkinek kapcsolata és gyereke van nekem még senkim nem volt mert ronda vagyok. Jó a humorom, intelligens vagyok, tartom a szavam. Meg egy kicsit mackós de ez családi genetika.

Volt hogy kimozdultam a komfort zónából, kerestem egy klubbot ami a hobbimmal foglalkozik. Vittem a kis portfólióm megmutatni én ezeket csinálom de le se szrt senki. Próbálkoztam ismerkedni de semmi. Régen voltak "barátaim" de összevesztünk mert akkoriban elég agresszív voltam a frusztráltságom miatt. Ebben a társaságban is próbálkoztam de itt is csak kudarc volt. Bárhogy bármilyen szöveggel kezdeményeztem nem volt jó.

Ma már kiégtem, bezárkóztam. Megszoktam az egyedüllétet. - Nem tudok úgy emberkeind, megjátszani a műmájert, azt ami a csajoknak kell. én csak én szeretnék lenni, de az nem kell senkinek.

Nem látom a jövőm. És ha lenni is barátnőm valahogyan tuti nem vele fogok megöregedni és ki tudja lesz e még egy. Családról nem is álmodozom. Hobbim se érdekel már, amikor csináltam akkor se érdekeltek senkit a képeim. Senki nem érdeklődik felőlem. Az a legmegalázóbb, hoyg szerettem volna valaki lenni, elérni valamit, de valószinüleg mások már látták hogy belőlem úgy se lesz senki és erre utólag ébredtem rá. Körülöttem mindenkinek van valamije: ilyen cég, olyan cég, étterem, vállalkozás. Vagy legalább van munkahelye. Én semmit nem értem el, eddig. Ha a régi nagy szerelmem azt mondaná, hogy találkozzunk már nem éreznék semmit azt hiszem. Semmit. a lányok már rég nem izgatnak, átnézek rajtuk.

Csak az fáj, hogy az a srác aki a legalpáribb volt a suliba, leggyökerebb, annak már felesége ygereke van és saját kft-je. Ráadásul már alsóban buktak rá a lányok. Van autója és kertes házban él. Én meg segélyt sem kapok mert nem vagyok kisebbségi és nincs egy évnyi munkaviszonyom (mert nincs tapasztalatom sem kapcsolatom, hogy valahova bekerüljek.)

És nem vigasztal hogy afrikában valaki nálamnál rosszabb életet él nem tartozom a szerencsések közé? Miért velem történik meg mindez? Még a tapasztalataimat sem tudom elmondani mert nem figyel rám senki, ha meg elmondom valahól akkor sajnáltatom magam- ez a szöveg. Mert éppenséggel az enyém is lehetne jó. Miért én? - Kiégtem. Sem anyagilag, sem magánéletben nem látom értelmét ennek az egésznek.

Lopni, csalni, hazudni, kivagyonosodni kell Magyarországon aztán különösen, hogy az ember boldoguljon. Már semmi nem dob fel úgy mint régen. Egy nagy fekete lyukat érzek belül, nem érzem azt hogy a sorsom meg lenne írva, hogy valahova tartana. Minden lóg a levegőbe. Minden vágyam és álmom porlik szét. És azt látom nálamnál sokkal gazabb embereknek meg összejön ha nem is minden de a legtöbb dolog.

Én ettől az országtól csak sérelmeket kaptam. Már nem kérek, nem hiszek és nem remélek. Nap nap jön egymás után, és én egyre jobban nem látom semminek az értelmét, a célját: hogy a gonosz elnyerné büntetését, a jó meg a jutalmát. Sokáig imádkoztam, de már régen nem. Imáimban csak egy társat kértem, vagy valami kis sikert, de semmi.

Ja igen és kedves anyukák: ha egy mód van rá egyedül ne neveljetek gyereket mert nem tesztek jót, akkor inkább vetessétek el. Nem egy oylan cikket olvastam női pszichologikusoktól ahol gyakorlatilag lúzernek neveznek minket, akiket csak anya nevel.